A kínai sárkány

stsmork cikke a Bilagit rovatból, 2003. október 7. kedd, 17:02 | 7 hozzászólás

A következő történet ősrégi, mégis szükségét érzem, hogy megosszam veletek a sesblog kulináris rovatának virtuális hasábjain, ugyanis olyan referenciapont ez, mint az abszolút nulla fok a fizikában, vagy a tenger szintje, ahonnan a hegyek magasságát mérjük.

Történetünk a kilencvenes évek elején játszódik, Észak-Magyarország kies ipari városában, amely egyúttal szülővárosomként is funkcionál, és ahol a történet idején a szocializmus már, a kapitalizmus még nem találja a góllövő cipőjét. A Szovjet-Magyar barátság terét már hivatalosan is Szentháromság térnek hívják, de a kínai piacok még csak a szárnyaikat bontogatják. A változások jele az is, hogy az időközben International Trade Centerré avanzsált egykori párt székházban megnyílik a város első igazi kínai étterme. (Az igazin van a hangsúly. Volt már egy kínai étterem korábban is, de ott a szakács úgy gondolkozott, hogy ha kellő mennyiségű „Maggi speciális kínai fűszerkeverék”-et szór rá, bármiből kínai specialitás lesz.)

Itt azonban tényleg kínaiak a szakácsok, sőt az ételek is – nem is tudjuk eldönteni, hogy melyik mi lehet, amikor négyfős különítményünk egzotikus mintavételezés céljából villámlátogatást tesz a helyszínen. Segítségül hívjuk hát a pincért. És itt kiderül, hogy legyenek bár a szakácsok kínaiak, a kiszolgálás mégis ízig-vérig magyar.

– Legyen szíves!

(A pincér, aki eddig a pultot támasztotta a terem túlsó végében, sértődött pofával hozzánk slattyog.)

– Parancsoljanak!
– Szeretnénk feltenni néhány kérdést az étlappal kapcsolatban.
– Nyugodtan, de én se ismerem, nemrég kerültem ide.
– Mindegy, azért megpróbáljuk. Ez a „kesúdiós csirke csilipaprikával” például hogy néz ki?
– Hát, én azt meg nem enném!
– Akkor tudna ajánlani valamit? Ön például mit szeret?
– A drágábbakat! Én úgy a drágábbak közül szoktam választani.

Némi tanácskozásra vonulunk vissza, végül kiválasztunk valamit, azon az alapon, hogy úgysem tudjuk mit eszünk. Négyen négy különfélét rendelünk, tovább nehezítve a pincér dolgát.

– Akkor kérnénk szépen egy szecsuáni ananászos….

(A pincér közbevág):

– A számot! Ne a nevét, a számot tessék mondani!
– Jó, akkor egy tizenhatos, egy nyolcas, egy kilences és egy tizenegyes.

Nem kevésbé felkészült az ételt felszolgáló pincér sem. (Aki a rendelést felvette, nem mer többet az asztalunkhoz jönni.) Tanácstalan képpel közelít, két kezében egy-egy teli tányérral. Megáll az asztalunknál és vár.

– Ez melyik két étel a négy közül?
– Hááát….izé….

Végül mi mentjük meg a helyzetet, egyikünk felfedezi, hogy a jobb kezében lévő tányéron ananász darabkák vannak, az lesz tehát a szecsuá… akarom mondani tizenhatos.

Evés után utolsót döfünk az agonizáló pincéri karba:

– Kérnénk szépen egy ÁFÁ-s számlát!

Válaszul az összes pincér eltűnik, és elő sem kerül jó negyedórán keresztül. Ekkor hoznak egy darab kézzel írott számlát, amin egy „fogyasztás” nevű tétel szerepel, meg a végösszeg. Nem tudom már, hogy mennyi volt, se arra, hogy hagytunk-e borravalót, de arra tisztán emlékszem, hogy ahogy kifelé mentünk, a rendelést felvevő pincér utánunk szólt:

– Remélem ízlett a vacsora!

És ha hangján lehetett érezni, hogy félúton leesik neki, hogy épp az ő szájából ez talán kicsit erős. Nem fordultam vissza, de azt hiszem, hogy mélyen elpirult.

Azóta sem jártam olyan helyen, ahol ilyen minősíthetetlen lett volna a kiszolgálás. A legendás Wittman fiúk kínjukban minimum harakirit követtek volna el a helyszínen. Én viszont feljegyeztem a történetet, és azóta ha udvariatlan pincérrel találkozom, eszembe jut Miskolc első (azóta rég csődbe ment) kínai étterme, és elnézően elmosolyodom.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (7)