Hozzászólások | Szólj hozzá! | Rovatok és keresés
stsmork cikke a Bilagit rovatból, 2003. október 7. kedd, 17:02 | 7 hozzászólás
A következő történet ősrégi, mégis szükségét érzem, hogy megosszam veletek a sesblog kulináris rovatának virtuális hasábjain, ugyanis olyan referenciapont ez, mint az abszolút nulla fok a fizikában, vagy a tenger szintje, ahonnan a hegyek magasságát mérjük.
Történetünk a kilencvenes évek elején játszódik, Észak-Magyarország kies ipari városában, amely egyúttal szülővárosomként is funkcionál, és ahol a történet idején a szocializmus már, a kapitalizmus még nem találja a góllövő cipőjét. A Szovjet-Magyar barátság terét már hivatalosan is Szentháromság térnek hívják, de a kínai piacok még csak a szárnyaikat bontogatják. A változások jele az is, hogy az időközben International Trade Centerré avanzsált egykori párt székházban megnyílik a város első igazi kínai étterme. (Az igazin van a hangsúly. Volt már egy kínai étterem korábban is, de ott a szakács úgy gondolkozott, hogy ha kellő mennyiségű „Maggi speciális kínai fűszerkeverék”-et szór rá, bármiből kínai specialitás lesz.)
Itt azonban tényleg kínaiak a szakácsok, sőt az ételek is – nem is tudjuk eldönteni, hogy melyik mi lehet, amikor négyfős különítményünk egzotikus mintavételezés céljából villámlátogatást tesz a helyszínen. Segítségül hívjuk hát a pincért. És itt kiderül, hogy legyenek bár a szakácsok kínaiak, a kiszolgálás mégis ízig-vérig magyar.
– Legyen szíves!
(A pincér, aki eddig a pultot támasztotta a terem túlsó végében, sértődött pofával hozzánk slattyog.)
– Parancsoljanak!
– Szeretnénk feltenni néhány kérdést az étlappal kapcsolatban.
– Nyugodtan, de én se ismerem, nemrég kerültem ide.
– Mindegy, azért megpróbáljuk. Ez a „kesúdiós csirke csilipaprikával” például hogy néz ki?
– Hát, én azt meg nem enném!
– Akkor tudna ajánlani valamit? Ön például mit szeret?
– A drágábbakat! Én úgy a drágábbak közül szoktam választani.
Némi tanácskozásra vonulunk vissza, végül kiválasztunk valamit, azon az alapon, hogy úgysem tudjuk mit eszünk. Négyen négy különfélét rendelünk, tovább nehezítve a pincér dolgát.
– Akkor kérnénk szépen egy szecsuáni ananászos….
(A pincér közbevág):
– A számot! Ne a nevét, a számot tessék mondani!
– Jó, akkor egy tizenhatos, egy nyolcas, egy kilences és egy tizenegyes.
Nem kevésbé felkészült az ételt felszolgáló pincér sem. (Aki a rendelést felvette, nem mer többet az asztalunkhoz jönni.) Tanácstalan képpel közelít, két kezében egy-egy teli tányérral. Megáll az asztalunknál és vár.
– Ez melyik két étel a négy közül?
– Hááát….izé….
Végül mi mentjük meg a helyzetet, egyikünk felfedezi, hogy a jobb kezében lévő tányéron ananász darabkák vannak, az lesz tehát a szecsuá… akarom mondani tizenhatos.
Evés után utolsót döfünk az agonizáló pincéri karba:
– Kérnénk szépen egy ÁFÁ-s számlát!
Válaszul az összes pincér eltűnik, és elő sem kerül jó negyedórán keresztül. Ekkor hoznak egy darab kézzel írott számlát, amin egy „fogyasztás” nevű tétel szerepel, meg a végösszeg. Nem tudom már, hogy mennyi volt, se arra, hogy hagytunk-e borravalót, de arra tisztán emlékszem, hogy ahogy kifelé mentünk, a rendelést felvevő pincér utánunk szólt:
– Remélem ízlett a vacsora!
És ha hangján lehetett érezni, hogy félúton leesik neki, hogy épp az ő szájából ez talán kicsit erős. Nem fordultam vissza, de azt hiszem, hogy mélyen elpirult.
Azóta sem jártam olyan helyen, ahol ilyen minősíthetetlen lett volna a kiszolgálás. A legendás Wittman fiúk kínjukban minimum harakirit követtek volna el a helyszínen. Én viszont feljegyeztem a történetet, és azóta ha udvariatlan pincérrel találkozom, eszembe jut Miskolc első (azóta rég csődbe ment) kínai étterme, és elnézően elmosolyodom.
(#)
, 2003. október 7. kedd, 23:31Kedvencem továbbra is a Kisrabló, ahol még a kilencvenes évek elején "kecskéket nem szolgálunk ki" felkiáltás volt az osztályrésze a vegetariánus konyha felől érdeklődőnek.
(#)
, 2003. október 8. szerda, 08:16Sajnos eléggé alaposak az emlékeim a fent említett történettel kapcsolatban, mivel én is tagja voltam az ominózus négy tagú különítménynek. Azóta is eszembe jut akárhányszor kínai (vagy hasonló) étterembe vet a sorsom. Szeretném megjegyezni, hogy szeretem az ilyen típusú kajákat. A slusszpoén talán az lehetne, hogy egy másik kínai étterem is csődbe ment Miskolcon. Ott is valami hasonló volt a színvona! Lehet, hogy Miskolc és a kínai konyhaművészet valami rejtélyes okból nem fér össze egymással ?
(#)
, 2003. október 9. csütörtök, 13:32Zsolti, Miskolcon a torokoknek se nagyon megy, pedig ok aztan szinte mindenhol megelnek a konyhajukkal. Es pont ugyanazert: ha bemesz egy (most meg letezo) miskolci etkezdebe, rogton duplan szamit, mert eloszor es utoljara jarsz ott. Mire esetleg meggondolnad magad (ropke nehany ev), mar biztosan tonkremegy.
A miskolciak morozus emberek, ugy latszik. Mint en. :)
(#)
, 2003. október 14. kedd, 12:19Ali ! Van miskolvon török étkezde ? Hol lehet megtalálni ?
(#)
, 2003. október 14. kedd, 12:28zsoltl, először talán azt tisztázzuk, hol van miskolv? :)
(#)
, 2005. június 14. kedd, 09:55Én egy kínai szakácsot keresek!
Kazincbarcikán!Írjatok már vissza erre a címre(agi-ka88@freemail.hu), aki tud ajánlani egy kínai szakácsot, egy kínai kajáldába Kazincbarcikán!Kösssz!
(#)
, 2007. november 15. csütörtök, 20:21Miért nincs kép az oldalon?
» Filmek
» Könyvek
» Éttermek - térképpel!
» Receptek
» Mobil videók
A Kispad-feednek most
olvasója van. Szeretnél közéjük tartozni? Ezen az oldalon mindent elmagyarázunk.
Az oldal tetejére | Szerzők, tudnivalók, feedek | sesblog és Kispad © 2003-2010 ervin, eszpee, stsmork