A budakeszi csata

GroundZer0 cikke a Blog rovatból, 2008. június 4. szerda, 07:59 | 29 hozzászólás

[Ez a cikk GroundZer0 vendégmunkásunk ajándéka ötödik születésnapunkra. Az akcióról bővebben itt olvashatsz.]

A híres csatáknak se szeri, se száma. A thermopülei csata, A waterlooi csata, a sztálingrádi csata, The Battle of The Boyne – megannyi örökre megjegyzett harctér.

A csata, amiről alant megemlékezünk, nem tartozik a nevezetes ütközetek közé. A budakeszi csatáról alighanem még a legtanultabb történész-professzorok sem hallottak. Pedig ennek a csatának volt egy különlegessége, ami minden valószínűség szerint egyedülállóvá teszi a hadtörténelemben: egyetlen résztvevője sem érte el a 20 éves kort.

Történelmi, földrajzi és politikai háttér

Aki annak idején, a 70-es és 80-as években látta az Utánam Srácok, Az Öreg Bánya Titka, vagy a Vakáció a Halott Utcában című gyerekfilm-sorozatokat, az egyrészt elmondhatja magáról, hogy ismeri Jelisztratov Szergej szereplői munkásságának nagy részét, másrészt jól tudja: ha sok fiatal gyerek volt tartósan összezárva egy kis területen – háztömbben, városrészben, satöbbi –, akkor előbb-utóbb megtalálták a módját, hogy elszórakoztassák magukat. Nyilván sokan vannak köztetek, akik ezt saját tapasztalatból is megerősíthetitek – én is közétek tartozom.

Gyerekkoromat Budakeszin töltöttem. Ez a nagyközség (azóta város) Budapesttel közvetlenül határos, tőle nyugatra fekszik, gyakorlatilag a Jánoshegy túloldalán.

Volt Budakeszin egy lakótelep. Nem Békásmegyer-, vagy Gazdagrét-méretű, de a helyi viszonyok közt igen nagynak számított:

Aki ma ismeri, az nem tudhatja, mennyire más világ volt ez akkoriban. A középső terület, egy modern lakópark-szerű képződmény, még nem létezett – az alul-felül húzódó lakótelepek házai egy hatalmas rétet öleltek körbe.

Lakótelepek, igen. Ugyanis szigorúan megkülönböztettük a „házrengeteg” négy részét. Az objektivitás kedvéért nem árulom el, hogy mi melyik telepen laktunk.

Először is, ott volt az úgynevezett KISZ lakótelep (a pirossal jelölt tömb), a legrégibb, 74-es építésű, és ezért logikusan a legjobb embereknek otthont adó rész. Létrejöttében már akkor is homályba vesző módon szerepe volt a KISZ szervezetének, innen a közkeletű elnevezés, bár maguk a telep lakói soha nem használták ezt a formát.

A KISZ lakótelep szomszédságában állt a Másik lakótelep (kékkel jelölve). Ez az épülettömb hosszú évekkel később épült. A földrajzi közelség természetesen együttélésre – és sokszor kooperációra – késztette a két telep ifjúságát. Egyedül a fociban tartották végig a szigorú szegregációt („Nehogy má’ a Simóékkal legyek...”), amúgy a Kiszesek gyakorlatilag egy csapatnak számítottak a Másikosokkal, annak ellenére, hogy a felsőbbrendűségük mindig is egyértelmű volt.

A rét túloldalán terült el a Katonai lakótelep. Budakeszi határában a mai napig megtalálható az a laktanya, aminek a kiegészítője volt a lakótelep: itt kaptak lakást a laktanya tisztjei és családjaik. Mind területre, mind lakosságra és épületszámra nézve egyértelműen ez volt a legnagyobb a telepek közül. Azonban a rét eléggé elválasztotta a Katonaisokat a Kiszesektől ahhoz, hogy kialakuljon az ilyenkor természetes módon jelentkező ellenségeskedés és utálat. A Kiszesek tehát utálták a Katonaisokat, és viszont. Ez, persze, így túlzás: az utálat ugyanis emberi érzés, márpedig a Katonaisok egyértelműen nem emberek voltak, sokkal inkább ösztönlények, szinte állatok.

A település általános iskolája sajnálatos módon nem vette figyelembe ezt az alapvető különbséget, és a telepek ifjú harcosait gátlástalanul egy osztályba sorolta – ahol a Katonais állatok időnként meglepő módon egészen kedvelhető lényeknek bizonyultak. Azonban a látszat nem tévesztette meg a kis Kiszes héroszokat. A különállást nem lehetett félvállról venni: ha egy Kiszesnek Katonais barátja/szerelme volt, azt titkolta. Önbecsülés is van a világon!

A negyedik, zölddel jelölt telepről nem tudunk érdemben mit mondani. Döntő része túl későn épült ahhoz, hogy valós részévé váljon ennek a történetnek. Lényegtelenségét mi sem emeli ki jobban, mint az, hogy még nevet sem adtunk neki. Egyszerűen a Katonai telep elburjánzásának tekintettük. A terület egyetlen említésre méltó jelenséget tudott felmutatni: ez volt M. Katalin, a hetedhét országra szóló szépség.

A csata közvetlen előzményei

Tanult historikusok szerint egy csata kitöréséhez három feltételnek kell egyidejűleg fellépnie: érdeknek, lehetőségnek és haditechnikai háttérnek. Esetünkben a 80-as évek egyik korai nyarán állt össze e hármas konstelláció.

Az érdek adott volt. A Kiszesek részéről eltaposni a Katonais faj utánpótlását a föld színéről, és ezzel örökre bevésni nevüket az emberi faj történelemkönyvének arany oldalaira. Katonais részről a brutális, állatias erő fitogtatása játszott szerepet, no meg a túlélési ösztön. A másik két telep ifjúsága elsősorban nézőként kívánt részt venni az akcióban, bár néhány Másikos felvonult a Kiszesek oldalán.

A haditechnikai háttér ugyan eleinte még nem állt rendelkezésre, de ez nem lehetett akadály. A lehetőség pedig nem is lehetett volna jobb: a nyári szünet elején álltunk, valahogy csak el kellett tölteni a nyarat, és nem lehetett mindig csak focizni.

A csata kitörése

Persze kellett egy casus belli, vagyis a csatát közvetlenül kirobbantó ok is. Ez a többszöri és egyértelmű határsértés volt.

Bár hivatalosan semmiféle határ nem állott a lakótelepek között, az idők során kialakult egy kimondatlan egyezmény, ami szerint a Kiszesek és a Katonaisok közötti határvonalat az az ősrégi szilvafa jelentette, ami nagyjából a rét közepén állt, egyes szemtanúk szerint a honfoglalás óta, bár a mérete ezt cáfolni látszott. Míg a Kiszesek és a Másikosok végig kínosan ügyeltek rá, nehogy a demarkációs vonalon túl csináljanak bármit, lett légyen az jelentéktelen kutyasétáltatás, vagy nagyobb jelentőségű ügylet, mint például cserebogárvadászat, a Katonaisok egyre többször és nyilvánvalóan szándékosan, szinte provokatívan jártak át idegenbe. Nyilvánvaló volt, hogy ez így nem mehet tovább.

A Kiszesek vezetése megtárgyalván a helyzetet úgy döntött, hogy hadüzenetet küld a primitívek földjére, melynek értelmében a következő héten vér fog folyni. A Katonaisok becsületére legyen mondva, hogy nem rettentek meg a nyilvánvaló vesztük hírére. Elfogadták a hadüzenetet - persze mi mást csinálhattak volna? A fajtájukra jellemző módon, rendszeres esti incidensekkel próbálták előre letörni a bátor Kiszes hősök harci morálját: ne mondja senki, hogy a Katonais kutyák hirtelen maguktól kezdtek el csakis Kiszes területen szarni. Ám alantas kísérleteik hatástalanok maradtak.

A haditechnikai fejlesztések elkerülhetetlenné váltak. Szerencsére a rét környéke megfelelő faanyagot biztosított ehhez. A Kiszes szabadcsapatok egyik zsoldosa (aki Budakeszi másik végéből jött, de mindenképp harcolni akart) késeket ígért. Ezen ígéretét ugyan nem tudta valóra váltani, de a helyettesítő megoldásként hozott csokoládék is sikernek bizonyultak.

A csata

Elérkezett a nagy nap. A Kiszesek a telepi „focipálya” (egy fél kézilabdapályányi, legyalult földterület) végén, nyílt terepen építették fel a főhadiszállásukat. Brilliáns ötlettel rozoga vesszőkunyhónak álcázták az erődítményt. Lelkesedésüket az sem csökkentette, hogy az egyik építő a csata előestéjén játék közben a bázis tetejére ugrott, ami teljes hosszában beszakadt. A Katonaisok ezzel szemben teljesen kiszámítható és szánalmas módon a legjobban védhető pontra, a telepük házai közé állították a saját parancsnoki központjukat.

A hadműveletek reggel 9 óra tájban kezdődtek, mindkét oldalról erős felderítő akciókkal. A Kiszesek a Trafó néven ismert tereptárgy felől indulva, a Knáb János utcán át félig semleges területen haladtak, és a negyedik telepet megkerülve próbáltak a pondrók közelébe férkőzni.

Az ellenség felderítői viszont alighanem valami csatornát áshattak, mert a Kiszesek egyszer csak minden előzmény nélkül a saját területük szívében találták őket. Átlátszó próbálkozásuk, miszerint ők csak boltba mennek, nevetésre késztették a Kiszes védőket, hiszen egyrészt azon az oldalon egyáltalán nem volt bolt, másrészt a „vásárlóknál” nem találtak sem szatyrot, sem pénzt. A Kiszes sereg máris elkönyvelhette első túszait. Híre jött azonban, hogy a Kiszes felderítők egyike, bizonyos Sz. Gábor sem tért vissza. Mint később kiderült, a Trafó környékén ellenséges járőrbe botlott, és bár vitézül küzdött a túlerő ellen, végül legyűrték.

Délelőtt fél 11 tájban megindultak a csapatok. Előbb egy Kiszes elitkommandó vágott át a réten, az egyetlen kitaposott földúton. Meglepetésükre semmiféle ellenállásba nem ütköztek, simán eljutottak az ellenség főhadiszállásáig. Ez persze nem tévesztette meg őket: mivel tudták, hogy ez csakis valami csapda lehet – másrészt pedig kicsit el is fáradtak a mintegy 3 perces rohammenetben –, bölcsen az ideiglenes visszavonulást választották.

A Kiszes parancsnokság közben megfejtette a Katonaisok látszólagos eltűnésének rejtélyét. Egyrészt épp akkor ment egy izgalmas ifjúsági sorozat a tévében, másrészt a Katonaisok egy csapata hirtelen feltűnt a réten – ám meglepetésükre a Másik telep felé masíroztak! Ekkor még nem lehetett tudni, hogy ez valami briliáns elterelő művelet, vagy csak simán eltévedtek a szomorú sorsúak, de kisvártatva egy éles kanyarvétellel máris a Kiszes főhadiszállás felé vonult a csürhe – vagyis az utóbbi volt a nyerő tipp.

A Kiszes oldal tehát meglehetősen veszélyes helyzetben találta magát. Míg fő hadtestük az ellenfél cselből gyengén védett területén járt, az ellenség fő alakulata épp a Kiszes központot készült ostrom alá venni, amely tényt az ott (leginkább pokrócok alatt megbújva) tartózkodó, mintegy 3 fős vezérkar, Nádor főkapitánnyal az élen, egyre idegesebben konstatálta.

Ám ekkor megjelent a színen a mélységi bevetésről visszatérő Kiszes deszant. Látván a fenyegető szituációt, mintegy fél perc alatt elfoglalták harcállásaikat a saját főhadiszállásuk körül. Elkövetkezett a Pillanat: a két sereg gyakorlatilag teljes létszámban nézett farkasszemet.

A döntő ütközet

A kisebb csoportokra bomló Katonais szabadcsapatokkal szemben álltak a szintén kisebb, mobilabb egységekre tagolódó Kiszes honvédők. Mindkét oldal az „első puskalövésre” várt, ami azonban csak nem akart elsülni. Jó negyed órás állóháború után végül a két had vezére kölcsönösen kiszúrta, hogy a másik csapatnál semmiféle fegyver sincs – vagyis nincs minek elsülnie, elhajítódnia, vagy egyéb módon használatba lépnie. Ennél fogva a közelharc maradt az egyetlen lehetőség. Nyers erő a nyers erő ellen, ember az állat ellen - ahogy az az idők kezdetén volt!

Azonban ez a felismerés nem torkollott tettekbe, mert egyik hadoszlop sem kezdeményezett. Verekedésről nem volt szó. Mi több, ekkor kezdett derengeni szinte egyszerre a két oldalon, hogy tulajdonképpen a hadüzenetben semmiféle konkrétumról sem volt szó egyáltalán.

A Katonais armada lépett először: gyáván visszavonultak saját területükre. Miután a Kiszes táborban oszlani kezdett a fosszag, örömujjongásban tört ki a kicsiny, de oroszlánszívű társaság, fociztak egy jót, majd hazatértek megtekinteni a Halál archívuma című NDK-lengyel-jugoszláv partizánfilmsorozat aznapi részét.

Így ért véget a budakeszi csata, melyben a szerző, az esemény objektív közreadója is részt vett, bár azt nem árulja el, hogy melyik oldalon – ha már ilyen kínosan ügyelt rá, hogy a beszámolóból ez ne derülhessen ki.

Epilógus

Sz. Gábor felderítő este 6 körül ért haza, láthatóan megviselt állapotban. Mint beszámolójából kiderült, a Katonaisok elfogták, egy szőnyegporolóhoz kötözték, majd „botokat dobáltak a pöcsömre”, de ő még sanyargatott helyzetében sem árulta el, amit vallatói meg akartak tudni. Csak jóval később derült fény arra a körülményre, hogy leginkább azért nem mondott semmit, mert ő ugyan elmondott volna bármit, de foglyul ejtői igazából nem tudták, hogy mit is kéne kérdezniük.

Másnap e sorok írója a Katonais telepen található kisboltban összetalálkozott a másik oldal egyik képviselőjével, aki civilben osztálytársa volt.

- Szia, Béla!
- Szia, Penálen!
- Na, ott voltál te is tegnap a csatában?
- Nem, az apám nem engedett el.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon és Google Readerben

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (29)