Mini képriport a rákospalotai szemétégetőből

Ervin cikke a Fotó rovatból, 2006. január 9. hétfő, 10:52 | 14 hozzászólás

Felteszem, jó eséllyel fogalmatok sincs arról, hogy mi történik azzal a napi 1200 tonna szilárd szeméttel, amit Budapest produkál - legalábbis akkor, ha hozzám hasonlóan csak a hetente érkező kukásautóig követitek az eseményeket. Ennek a lehetetlen állapotnak most rögtön véget vetünk: egy rövid tudósítás erejéig ugyanis nemrég beépültem a hulladékhasznosító műbe.

Az oknyomozásban nemcsak a ránk annyira jellemző közszolgálatiság vezérelt, hanem égető személyes kérdésekre is választ kerestem. Vajon miért borította el a finom por a ház előtt hagyott autómat az elmúlt évtized során, és miért nem borítja el mostanában? Miben állt a kerület szerint elkerülhetetlen és Demszky által a választási ígéretekben mindig, pénzzel viszont sosem támogatott felújítás lényege?

Kapóra jött, hogy a hulladékhasznosító mű épp akkor tartotta az évente esedékes nyílt napját. Ezen amúgy elképedtem: miféle perverz civil akar szombat délelőtt egy szemétégetőben sétálni? Mármint rajtam kívül?

Mint kiderült, sokan vagyunk. Régebben ott dolgozó apukák büszkén vezették körbe kisfiukat. Lakótelepi családok magyaráztatták el a hulladékhasznosítás alapelveit a türelmes mérnök-házigazdákkal. Középkorú, hozzá nem értő álértelmiségi élete nagy pillanatát megérezve kötözködött a műszakvezetővel a szívócső-membránok áteresztőképességi mutatóiról. Tévés forgatócsoport interjúvolta a munkatársakat és a látogatókat.

A személyzet végig rendkívül udvariasan és barátságosan viselkedett, egyértelműen látszott, hogy nagyon tudják, miről beszélnek, és a legszerencsétlenebb kérdésünkre is komolyan válaszoltak. Valahol természetes, persze, hogy ha így is lehet ezt csinálni, akkor miért ne; de idehaza még szokatlan az élmény.

Na de térjünk rá a lényegre: mi történik azután, hogy a nejlonzacskóba gyömöszölt üres joghurtos poharaidat elnyeli a sárga teherautó gyomra? A kérdésre 65-70%-os pontossággal tudok válaszolni, ugyanis a palotai égető ilyen arányban veszi ki a részét Budapest szemetének feldolgozásából.

A kocsik megérkeznek az égető oldalába, és nagy lyukakon keresztül beöntik a cuccost a szemétbunkernek nevezett fogadótérbe.

Ez egyértelműen a hasznosító mű legklasszabb helye: hatalmas hodály, amelynek két végén felfüggesztett fülkékben ülő darukezelők nagyban játsszák azt, amit a bevásárlóközpontokban a gyerekek szoktak, csak itt a polipmarkoló nem úgy van beállítva, hogy az utolsó pillanatban mindig elengedje a plüssmajmot.

Elvileg csak a darufülkébe engedtek volna bepillantani bennünket, ám a velünk lévő tévések a fogadótérbe is bemehettek, én pedig azonnal úgy tettem, mintha hozzájuk tartoznék.

A markolókkal a tér felső szintjén lévő hatalmas lyukakba pakolják a szemetet. Ezekbe nem célszerű beesni; ellenkező esetben minden addigi szaunaélményünk gyökeresen újraértelmeződik. A lyuk ugyanis egy lejtőben végződik, ahol a szemét - vagy az óvatlan kalandor - hat hengerrostélyon gurul végig igen lassan, a hatalmas forróságban meggyullad, közben időnként kap még egy ezerfokos befúvást csak a poén kedvéért, mindennek eredményeképpen pedig már a negyedik rostély környékére érve lényegében megsemmisül. A bent zajló folyamatokat csak többszörös üvegen keresztül tekinthettük meg - de úgy is egyértelműen melegnek tűnt a helyzet.

A szilárd maradékot, azaz a salakot külön kezelőcsarnokban válogatják, majd a szabadtéri szeméttelepekre fuvarozzák fedőrétegnek. Az égés során felszabaduló veszélyes anyagokat elenben tovább keringetik a rendszerben, rafinált eljárásokkal kicsapatják, megkötik, végül veszélyeshulladék-lerakóhelyre szállítják.

A salak mennyisége az eredeti szemét tömegének kb. 20%-a, a veszélyes hulladéké további néhány százalék. Ez azt jelenti, hogy minden negyedik zacskó szemét, amelyet otthon előállítunk, így vagy úgy, de tömegében megmarad szemétnek. Közben azonban előáll 25 ezer polgár távhője és melegvize, továbbá 100 ezer ember villamosenergiája - káposztásmegyeri kedves olvasóink immáron tudják, hogy konkrétan mitől összkomfortos a lakásuk.

Vajon mennyire szennyező ez az egész folyamat? A vezetőnk egy anekdotával világította meg a helyzetet. A Budapest-szerte elhelyezett érzékelők folyamatosan mérik a levegő szennyezettségét. A mű a közelmúltban néhány napra leállt tervezett karbantartás céljából, és izgatottan figyelték, hogy az égetés megszűnése milyen változást idéz elő a szennyezettségi adatokban. Nos, semelyik mutató nem csökkent, többnek pedig egyenesen nőtt az értéke. A logikus következtetés tehát az, hogy az égető szennyezése negatív, azaz tisztítja a város levegőjét! Ez persze nyilván nem igaz; de ezen a drámai ponton nyitva hagyjuk a rejtélyt töprengő típusú olvasóink számára.

A látogatás alkalmából egyébként egy apró műanyag kukát is kaptunk ajándékba, valamint egy, a 70-es évek NDK-s dizájnerei által ihletett brosúrát is, amely igényes módszerességgel mutatta be a felújítás előtti és utáni helyzetet. Megtudtam belőle többek között azt, hogy korábban 4 kazán dübörgött az egységben, 15 t/h égetési teljesítménnyel; ezzel szemben a felújítás eredményeképpen ma már 4 kazán végzi ugyanezt a munkát, mégpedig nemzetközi szinten is figyelemre méltó, 15 t/h értékű teljesítménnyel.

Jó úton haladunk.

(A képek nagyobb méretben)

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (14)