Hogyan induljunk el a Flickren?

ervin cikke a Fotó rovatból, 2009. január 20. kedd, 12:47 | 25 hozzászólás

Az elmúlt hetekben kísérletezgettem egyet a Flickren. A célom egyszerű volt: megdönteni az addigi nézettségi rekordomat, és közben felmérni, kell-e nekem ez a világ egyáltalán. Úgy döntöttem, hogy amikor a rekord megdől, cikket írok majd a tapasztalataimról.

A rekord megdőlt, jöjjön hát a cikk, amely két részből áll. Először arról lesz szó, hogy az idő előrehaladtával hogyan változott meg a Flickr szerepe a saját webes tevékenységemben, valamint leírom magát a kísérletet. A folytatásban azután néhány - nálam bevált - tippet igyekszem majd továbbadni azoknak, akik vagy máris használják a Flickrt, vagy legalábbis tervezik, hogy megjelennek rajta.

1. fázis: a néző

Körülbelül négy esztendővel ezelőtt regisztráltam a Flickr oldalán, de az első években csak arra használtam, hogy mások képeit nézegessem, és ötleteket gyűjtsek saját fotókhoz. Már az efféle minimális tevékenység sem tanulságok nélkül való. Egyrészt rájön az ember, hogy tényleg igaz az állítás, miszerint már mindent lefényképeztek a világon, tehát célszerűtlen túlzott aggodalomba hajszolnunk magunkat a saját munkásságunk eredetisége miatt. Másrészt a címkézés meg a csoportok jóvoltából (később még mindkettőről szó esik) nemcsak általában keresgélhetjük az inspirációt, hanem a már meglévő ötleteinket is le tudjuk ellenőrizni, hogy mások hogyan csinálták meg előttünk, vagy éppen mit rontottak el rajta, amit mi majd ügyesen el fogunk kerülni a saját változatunkban. Kiváló referencia a Flickr: ha másért nem, már csak ezért is megéri odajárni. Bár a fotósok túlnyomó többsége amatőr, a nagy számokból adódóan így is rengeteg kép akad, amely a csúcsprofiknak is dicséretére válna.

2. fázis: a saját fotoblog kiterjesztése

Hatodik éve van saját fotoblogom, így a képeim publikálásához nem volt szükségem a Flickrre. Ehelyett az evolúció következő lépcsőfokát az jelentette, amikor elhatároztam, hogy kiegészítésként fogom használni a saját oldalam mellett. Két ötletem volt erre, az egyik bevált, a másik érdeklődés és kitartás híján elhalt. A sikeres ötlet az volt, hogy egész albumokat fogok feltölteni, amik vagy nyilvánosak vagy zártkörűek lesznek, és jóval több képet tartalmazhatnak, mint amit a saját oldalamon közzétennék. Ez az elképzelés bevált, jó ideje a Kispadon közölt albumokat is a Flickrre töltöm fel. A másik gondolat az volt, hogy csinálok egy Best of jellegű válogatást is, és a legjobb képeket időről időre a Flickrre is feltöltöm; ezzel azonban még a komoly tervezésig sem jutottam el.

3. fázis: a fordulat

A múlt év második felében több dolog is történt, ami megingatta a saját fotoblog felsőbbrendűségébe vetett, eladdig töretlen hitemet. A saját oldalam (ahogy egyébként a Kispad is) a Movable Type nevű blogmotoron fut, amelyet nem kifejezetten fényképek publikálására találtak ki. Megoldható vele a feladat, de minél több új funkciót szerettem volna bevezetni a blogomon, annál inkább beleütköztem a korlátaiba.

Bár kacérkodtam a gondolattal, végül nem vágtam bele egy másik, talán megfelelőbb céleszköz megtanulásába - főleg azért nem, mert a Flickr ingyen és készen tudott sok mindent, amit a Movable Type-ban egyáltalán nem tudtam megvalósítani, egy új rendszeren pedig meg kellett volna tanulni megcsinálni. Ezen felül a Flickren volt még valami: egy sokmilliós potenciális látogatói tábor, amit semmilyen saját blogon nem tudtam volna megteremteni.

Ez akkor ütött igazán szöget a fejembe, amikor kipróbáltam az új statisztikai funkciót, és kiderült, hogy karácsony előtt az egyik napon valahogy hátukra emeltek a jótékony hullámok, és aznap majdnem annyian nézték meg a flickres oldalamat, mint az évek óta csiszolgatott, bejáratott fotoblogomat, a feedet használó látogatókat is beleszámítva.

Ne valami hatalmas számra gondoljatok: 435 nézőről van szó, ami a Flickr léptékével mérve majdnem a nullával egyenlő. Az igazi menők ezrével vagy tízezrével kapják a látogatókat naponta. Nekem viszont akkortájt leginkább egyjegyű volt a napi flickres látogatóim száma, ahhoz képest elég meggyőzően mutatott a kiugrás a görbén. Azonban még ez a relatív dicsőség is kérészéletűnek bizonyult: néhány nappal később már megint csak heten voltak kíváncsiak a produkciómra.

Felmerült bennem, hogy a karácsonyra fogom a lanyhuló érdeklődést, de aztán jobb belátásra tértem, és úgy döntöttem, inkább egy kísérletbe kezdek: megnézem, mennyi idő alatt tudom visszaküzdeni magam a 435-ös álomhatár fölé, méghozzá úgy, hogy ehhez nem veszem igénybe a Kispad többezres olvasótáborának mit sem sejtő segítségét, azaz nem publikálok itt egy újabb albumot, hogy azzal turbózzam fel a látogatottságomat odaát.

4. fázis: a kísérlet

Bő két hétig tartott a küzdelem. Utólag már látom, hogy a közepesnél jobb munícióval indultam csatába. Jó ideje leginkább portrékat fényképezek, és a fiatal, csinos női arcok ütőlapoknak számítanak a flickres pakliban (persze hol nem). Ha fürdőruhás, egész alakos képekkel machinálok - persze nem olyanokkal, amelyek rólam készültek -, akkor minden valószínűség szerint hamarabb elértem volna a kitűzött célt, ha viszont heterogén anyaggal nevezek, amiben akad mindenféle stílusú fotó, akkor még mindig sehol se lennék, és egyre sötétülő arccal figyelném a tetszhalott statisztikákat.

Meg kellett szabadulnom néhány sznob előítélettől is. Korábban a képeimet ugyan felcímkéztem, mert a taggelést szeretem, viszont soha nem ajánlottam be őket magamtól egyetlen csoportba se, mert a nyomulás nem túl elegáns, a látogatóknak tessen inkább maguktól rátalálni az igazi művészetre! No, ez butaság. Ha az ember azt szeretné, hogy megnézzék a képeit, akkor ehhez a csoportokon keresztül vezet a legjobb út. A Flickr kis túlzással a csoportokról szól. Ha valaki még nem tart ott, hogy kialakult rajongótábora legyen, akkor vagy jelen van a csoportokban, vagy élve eltemeti magát.

Aki szeretne többet tudni arról, hogy mik ezek a csoportok és hogyan kell használni őket, annak ajánlom Réka (Szefi) írását, aki szintén a Flickr titkait fürkészi, és remekül összefoglalja a teendőket. Majdnem mindenben egyetértek vele, kivéve egy dolgot: a meghívókat. Talán még abban is igaza van, hogy ezek fontos eszközei lehetnek a népszerűség megszerzésének, viszont a legtöbb Flickr-csoport meghívója abból áll, hogy botrányosan ronda, bazi nagy, sokszor villogó vagy animált ikonokat hánynak oda az ember képe alá, én pedig a legelején eldöntöttem, hogy ezeket esztétikai alapon nem vagyok hajlandó elviselni, akkor inkább jöjjön a feledés homálya. Aztán meg sok csoportban azt is kikötik, hogy aki képet tesz fel, az utána menjen, és szóljon hozzá mások képeihez, ha akar, ha nem. Könnyen megjósolható, hogy ez nem szül értelmes hozzászólásokat, hanem oda vezet, hogy még többen még több helyre teszik fel a meghívókat, ezt a kilencvenes évek webes színvonalát idéző, grafikus szemetet. Ebből sem kérek.

Akkor mit lehet csinálni? Szerencsére marad elég lehetőség. Ha tényleg megtetszik egy kép, érdemes felvenni a kedvencek közé, erről a készítője értesítést kap, és esetleg viszontlátogat bennünket. Ha valakinek több képe tetszik, vegyük fel a kapcsolatok közé is, így szépen lassan növekszik a hálózatunk. Ajánljuk a képeinket minden releváns csoportba (itt a hangsúly nem a mindenen, hanem a relevánson van). Ahogy Réka is ajánlja, továbbra is töltsünk időt azzal, hogy mások képeit nézegetjük, és szóljunk hozzá, ha van mit és van mihez. E téren többféle stratégiát látok magam körül, én annak a híve vagyok, hogy inkább ritkábban kommentezzen valaki, ha viszont elszánja magát, akkor mondjon valami értelmeset, lehetőleg túlmutatva a "Szép kép!" jellegű kliséken.

Na de vissza a statisztikához: az újév rendkívül dinamikusan indult. Lobogott a hajam a száguldó növekedésben, és január 5-én, amikor mindössze 25 nézőnyire megközelítettem a 435-ös álomrekordomat, elkezdtem helyet keresni a hűtőben a másnapi pezsgőnek. A következő három nap során azonban váratlan megtorpanás, majd súlyos totojázás vett erőt a görbémen, végül a negyedik napon visszazuhantam 154-re. Hogy a kudarcom teljes legyen, egyúttal még inkább perspektívába helyezhessem szánalmas küzdelmem szintjét, a döbbenet estéjén megjelent a dolgozószobám ajtajában Kinga, és ártatlan arccal közölte, hogy előző nap ő is elkezdett komolyabban publikálni a Flickren, viszont nem érti, hogy ma miért mutat a statisztikája 675-öt.

A kísérlet során egyetlen alkalommal, ekkor gondoltam arra, hogy talán mégis inkább juhásznak kellett volna állnom, és akkor most odakint furulyázhatnék a réten kedvemre. Végül azonban összeszorítottam a fogamat, és a rám jellemző, szívós kitartással folytattam a küzdelmet. Már az sem vethetett vissza, hogy néhány nap múlva, amikor egy újabb ígéretesen induló csúcstámadást követően ismét Dugovics Tituszként zuhantam a mélybe, Kinga megint megjelent az ajtóban, és ajkairól elröppent a 784-es szám, egyértelműen a nem szándékos, de teljes lealázás jegyében. (Update, 2009.01.21.: tévedtem, még van tovább :))

Egy újabb lejtős nap után mindent eldöntő rohamra szántam el magam. Ettől persze még nem történt volna semmi, de valami mégiscsak történt, mert másnap reggel, az előző napi 163 után teljesen váratlanul, 604-re ébredtem (a kép kattintásra külön ablakban megnő):

Határozottan éreztem ugyan, hogy Kinga néhány napos, spontán eredményeinek ismeretében a lehetségesnél visszafogottabb volt az ünnepi hangulatom, de a lényeg a lényeg: megdőlt a rekord, elértem a célomat.

Eddig tartott a történelmi áttekintés, legközelebb a praktikummal és a hogyan-továbbal folytatjuk.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (25)