(mashup: GroundZer0)

ervin cikke a Kispadon, 2010. május 1. szombat

A fénysátornak két hasznos tulajdonsága van: egyrészt mivel körbeveszi a célpontot, a fénye nagyjából mindenhova elér; másrészt mivel a tárgyhoz képest hatalmas, ezért a kapott fény nagyon finom puha lesz. Méreteiből is adódóan leginkább tárgyfotózásnál, makrózásnál vehetjük hasznát. Pénteken faragtam egyet.

Az elkészítés annyira pofonegyszerű, hogy nem is fotóztam közben (legalábbis ez jobban hangzik, mint az, hogy elfelejtettem...), ez a cikk volt az alap, nagyjából követtem is amit írt - aki magyarul olvasna inkább, itt és itt is talál kicsit más megoldásokat, amiken szintén elindulhat.

Röviden én is összeírom, mit csináltam:

1. Fogtam egy jó nagy dobozt, ez épp egy mikróé volt, ami határeset a kb. 30x40x50 centijével. Ennél kisebbel szerintem ne is kezdjetek neki, ha viszont nagyobb is van, szuper.

2. A dobozt az egyik legnagyobb oldalára fektetve vágtam a tetején és a két oldalán egy-egy nyílást úgy, hogy csak 1-2 centinyi karton maradt az éleken. (Végig sniccerrel dolgoztam, sokkal kényelmesebb, mint ollóval.)

3. Levágtam továbbá az egész doboz alját, hogy bármire rá tudjam majd könnyen rakni, illetve nyitottam egy kis ajtót az elején, hogy fotózáskor ha közöttük kukucskál be a fényképezőgép lencséje, szépen kitakarják a vakut, aminek így nem csillan majd be a fénye.

4. Vékony fehér papírral befedtem a két oldalsó és a felső nyílásokat. Én egy nagy tekercs eldobható asztalterítőből vágtam, de megteszi szerintem bármilyen papír, ami kellően homogén fehér, átereszti a fényt, tehát nem túl vastag, és nem kell toldozgatni, egyben be tudja fedni a nyílásokat 1-1 darab. Jó lehet fehér textil is, lepedő például, ha inkább az van kéznél. Arra figyeljetek, hogy minden oldal pontosan ugyanabból az anyagból készüljön - a leheletnyit eltérő árnyalatokkal lehetetlen lesz kimatekozni egy egységes fehérfény-egyensúlyt, természetellenesek lesznek a képeitek.

5. Az egyetlen beruházás 1-1 nagy fehér és fekete karton volt a közeli kreatív boltból, ami kivágva alátétnek és háttérnek szolgál. Érdemes a doboz szélességét nagyjából követni, hosszában viszont amennyit csak lehet, ráhagyni, mert egyrészt hátul fel fog hajlani a papír, hogy "végtelen hátteret" csinálhassunk belőle, másrészt elöl is jó ha kilóg, könnyebb dolgozni vele amikor cserélgetjük.

Ilyen lett:

Ez pedig akcióban, figyeljétek csak milyen szép homogén fények, puha árnyékok vannak bent!

Itt pedig egy kép a fekete kartonos háttérrel:

Erről van egy werkfotóm is:

Gyakorlatilag a hétvégét végigjátszottam ezzel, itt vannak még képek.

Ha van otthon egy nagyobb dobozotok, a szó szoros és átvitt értelmében is érdemes belevágni, gyönyörű tárgyfotókat készíthettek minimális munkával. Külső vaku nélkül is meg lehet próbálkozni vele, ha csak egyféle színhőmérsékletű megvilágítást használtok, akkor könnyen korrigálható az egyensúly, a nagy fehér felületek pedig gondoskodnak róla, hogy mindenhova jusson fény. Jó lehet tehát megvilágításnak egy egyszerű asztali lámpa, vagy akár egy napos délután is. Hajrá!

eszpee cikke a Kispadon, 2010. február 28. vasárnap

Súlyos. De tényleg ilyen sebességgel készített felvételeket látni az alábbi videóban, amelynek lényege összesen annyi, hogy tíz percen keresztül mindenféle tárgyakat lőnek keresztül, és fantasztikus lassításokban követhetjük nyomon a történéseket. Az ember azt gondolná, hogy ez a fajta alaposság német kezekre vall. És tényleg.

ervin cikke a Kispadon, 2009. október 14. szerda

Vasárnap este egy kéthetes vakációból arra jöttünk haza, hogy nem működik a zár a lakásunk ajtaján. Se bemenni, se benézni nem tudtunk, és csak hétfő estére derült ki, hogy szerencsére nem betörő járt erre, csak a zár adta meg magát. Mindenesetre a vasárnap éjszaka még a különböző forgatókönyvek szerint várható károk végigszámolgatásával telt, nem volt egy kellemes élmény. Akkor fogadtam meg, hogy hiába van két külső merevlemezen duplán meg az összes fotóm, ez se egy rablást, se egy esetleges lakástüzet nem élne túl, valami biztosabb megoldásra lesz szükségem.

Szándékosan beszélek csak a fotóimról, a különböző egyéb anyagaim egy része már vagy rendszeresen mentődik két szerverre, vagy eleve nem is a gépemen tárolódik. A fotó viszont más helyzet: míg a személyes anyagaim erős túlzással se érik el az egy gigabájtot, a fotók sokkal helyigényesebbek, nem férnek bele a fenti backup folyamatba. Jelenleg összesen 170 GB képről beszélünk (10 éve fotózok digitálisan), ez havonta átlag 4 gigával gyarapszik. A két helyen tárolás eddig jónak tűnt, minimális az esélye, hogy egyszerre romoljon el két különböző merevlemez, de az, hogy ugyanabban a lakásban vannak, elkezdett kicsit aggasztani, még ha a legutóbbi hónapokat leszámítva megvannak DVD-n is a képek, amit ugye egy rabló csak nem visz magával.

Két megoldást látok:

1. Keresek egy online backup rendszert, ezzel megoldom az esetleges hardvergondokat (azt most hagyjuk figyelmen kívül, mint vis major, hogy ha netán a szolgáltató dőlne be - mivel egyébként sem kizárólagos backupot keresek, nagy gond nincs). Bármikor és bárhonnan elérhető az anyag, bár kicsit kényelmetlen a viszonylag lassú fel- és lemásolgatás - cserébe szolgáltatótól függően automatizálható és naprakész a rendszer.

2. Veszek még egy külső vinyót (a mostaniakat már nem nagyon tudom átrendezgetni), és azt valami közeli ismerősnél vagy irodában lerakom, havonta átugrok és frissítem. Ennek ugye a legnagyobb hátránya, hogy matatni kell vele, rendszeresen, az meg elfelejtődik általában, és kész a baj. Plusz a friss fotókat mindig bukom, ha gond van az itthoni tárolókkal. Cserébe az adatátvitel az esetleges járulékos átbiciklizéssel meg sörözéssel együtt is marha gyors.

Kis kitérő, mielőtt kommentekben jönne elő: a DVDkre archíválás szerintem egyértelmű zsákutca. Nekem még nem volt olyan laptopom, amiben ne halt volna meg 1 év után az optikai lemez írója, pedig szoktam vigyázni rájuk. Külső íróval most elvagyok, de a régi lemezeim már javarészt olvashatatlanok. Mindenesetre aki mégis így ment, annak érdemes 1-2 évente újraírni az összes lemezét, nehogy adatvesztés esetén kiderüljön, hogy már semmit sem érnek. Ehhez sok szerencsét - én részemről szeretném egy életre elfelejteni az optikai adathordozókat.

Az első ponttal kezdem, megnéztem, milyen lehetőségek vannak online adattárolásra. Ehhez az egyszerűség kedvéért az index tavaszi cikkéből szedtem egy összehasonlítást, ha nem is a legfrissebb, iránynak jó lesz. 250 gigabájtos, vagy ahol ez már túllóg mindenen, ott korlátlan tárhelyet kerestem, itt a legeslegolcsóbb versenyző, a Mozy 4.95 dollárt kért, amiért annyi helyet használok, amennyit csak akarok. (A legdrágábbat és a legolcsóbbat kiszórva 17 dollár körüli átlagár jött ki egyébként, ez trendjelzésnek lehet fontos.) Éves szinten számolva összesen 60 vagy 200 dollárt fizetek, attól függően, hogy hiszek az alacsonyan tartható árakban, vagy inkább konzervatívan számolok, belegondolva, hogy startupok tönkremennek, beetető időszakok véget érnek, stb.

A második esetben egy nagyon durva becslés lesz, 1 terabájt adat tárolása nagyjából 30 000 forintból megoldható - azért ennyivel számolok, mert a különbség mondjuk 250 GB és 1 TB között sokkal kisebb árban, mint kapacitásban. Ez körülbelül 3 év optimistán, vagy 1 év konzervatívan számolt online tárolásnak felel meg. A kényelem és a megszokott technika miatt hajlok egyelőre erre a megoldásra - árban nincs olyan nagy különbség, mert ha komolyan gondolom a backupot, a hardver öregedése miatt pár év után merevlemezből is újat kell vegyek.

Létezhet még egy kombinált megoldás is, miszerint összeállok egy barátommal, mindketten veszünk 1-1 extra háttértárat, azt online elérhetővé tesszük a másiknak, és keresztbe mentünk. Ez a fenti megoldásokat majdnem tökéletesen ötvözi, a probléma csak az, hogy mindkét helyen folyamatosan működő gépekre és stabil, jó széles internetkapcsolatra van szükség - plusz a beállítások sem triviálisak, hogy lehetőleg a normál forgalmat ne zavarva zajlódjon az adatok áttöltése. Szóval ezt egyelőre elvetettem, annyira nem fontos a dolog még, hogy megérje a vele való szívást.

Körbekérdeztem délután pár fotós barátomat is, ki hogy ment, az eredmények elég szépen szórtak. Az én problémámra a klasszikus DVDre irogatáson kívül csak ketten jeleztek megoldást, az egyikük irodában is tárol, a másik pedig pont ahogy tervezem, fenntart egy extra külső vinyót, amit egy másik lakásban rakott le, és párhavonta frissít. A többiek egy rablás vagy tűz esetén nagyjából buknak mindent - ok, az előbbi esetben ha dvd-ztek, akkor jó eséllyel megúszták a nagy adatvesztést. Online módszert senki nem használ.

És ti? Mit tesztek vagy tennétek a helyemben?

eszpee cikke a Kispadon, 2009. szeptember 9. szerda

James Reynolds rövid, de megkapó fotósorozata halálraítéltek kivégzés előtt kért utolsó étkezéséről.
(Köszi, addict!)

eszpee cikke a Kispadon, 2009. augusztus 13. csütörtök

Május végén megint Londonban jártam, erről pár kép diavetítve egyesével, vagy egyszerűen ömlesztve. Ezt a várost nem lehet megunni.

(Régebbi londoni albumok vannak még Ervintől meg kettő tőlem is.)

eszpee cikke a Kispadon, 2009. július 14. kedd

A fenti képet Szergej Mihajlovics Pokudin-Gorszkij készítette, ha minden igaz, éppen száz évvel ezelőtt. Ehhez képest megdöbbentően jó a színhűség, nem is gondoltam, hogy az akkori színes technika ilyet is tudott. Részletek a cikkben, amelyet az üzenő ládánkba dobott be valaki (és akinek ezúton köszönjük a linket). További képek a flickr-en, illetve a Library of Congress archívumában. Kétoldali munkaundor kezelésére kiválóan alkalmas felvételek, én már órák óta ezeket nézegetem.

stsmork cikke a Kispadon, 2009. július 2. csütörtök

Bő negyedévvel ezelőtt írtam a Flickren való elindulásról. Az azóta eltelt időben sikerült töretlen rendszerességgel fenntartani a publikálást, és ennek révén tisztult a kép. A tapasztalatokról szeretnék írni.

Pool vagy nem pool

Az előző cikkben azt állítottam, hogy a Flickr a csoportokról (pool) szól. Azóta árnyaltabban látom a képet, de kis pontosítással továbbra is tartom a véleményemet. Nálam legalábbis az a helyzet, hogy a külföldi látogatók nagy része a csoportokon keresztül jut el hozzám, míg a magyarok inkább a közvetlen kapcsolatok révén, vagy egyszerűen csak maguktól megnézik az oldalamat időnként.

Rászántam egy hetet, hogy egy kis statisztikával is megtámogassam a csoportelméletet. Ugyanolyan tempóban, ugyanolyan stílusú képeket tettem föl, mint előtte és utána, mindössze annyi volt a különbség, hogy nem pakoltam be őket csoportokba. Az eredmény magáért beszél - íme, az adott hét számai a statisztikában (pirossal jelöltem a csoportmentes hetet, a kép kattintásra nő):

A próbahét után egy hibrid módszer mellett kötöttem ki: az új képet az első napon általában nem teszem be csoportokba (néha 1-1 kivétellel). Ennek révén jó közelítéssel meg tudom állapítani, hogy a közvetlen kontaktjaimnak mennyire tetszik az adott fotó. A következő napon aztán jönnek a csoportok, illetve a következő kép debütál önmagában.

Hozzászólások

A múltkor kikeltem az idióta grafikus kommentek ellen. Aztán úgy döntöttem, érdemes itt is próbát tenni. Egy ideig elfogadtam a grafikákat a képeim alatt. Ettől csakugyan megnőtt a kommentek száma, viszont a többletet teljes egészében ez a fogalmatlan matricázás tette ki. A hozzászólások "szerzőinek" többsége még annyi fáradságot se vett, hogy akár egyetlen szónyi saját véleményt fűzzön az egyenlogók mellé. Súlyosbítja a helyzetet, hogy Firefoxon például külön szkriptek segítik a grafikák automatikus beszúrását, úgyhogy előfordul, hogy egyetlen agyatlan egy gombnyomással akár egy tucat csilivili animgifet is beküld egy oldalra.

A próbaidőszakot követően a végleges tiltás mellett döntöttem. Minden képem alá odaírom, hogy nem kérek a grafikákból. Eleinte még udvariasan levelet írtam azoknak, akik ennek ellenére bepróbálkoztak, de egy idő után beleuntam, most már csak simán törlöm azt, aki nem tud olvasni. Ha valamelyik csoportból túl sok grafikát kapok, tehát ott kitüntetetten sok moron tartózkodik, akkor kiveszem onnan a képet, illetve újakat nem küldök oda. Tisztább, szárazabb érzés ez így, ajánlom mindenkinek.

Blokkoló lista

A Flickr-en lehetőség van arra, hogy totálisan blokkolj valakit: az illető ezt követően nem éri el a képeidet, nem írhat levelet, nem favolhat, szóval teljes a kuss. Mint látható, eléggé cizellálatlan eszközről van szó, nálam egyetlen típus van, aki ennyire kiveri a biztosítékot: a nőfotó-gyűjtögető, aki nemhogy saját képeket nem tesz fel és nem adja meg az adatait, de még egy kamufotót sem küld be magáról. A szürke szmájlis kommentezőket vagy favolókat ezért szépen megnézem, és többnyire nem is csalódom, ilyenkor mennek a levesbe.

Látogatottság

Ugyan napnál kisebb beosztással nem készülnek statisztikák a Flickren, de tapasztalati úton, meg a most már valós időben elérhető pillanatnyi állások alapján, elég egyértelműen kiderült, hogy melyek a csúcsidőszakok. Hétköznap 9 óra körül kezdődik egy hullám, utána 11 körül a második, majd a munkaidő után, este 7 körül egy harmadik, és az kitart egészen éjfél körülig. Ezekben az időszakokban publikál a legtöbb kontaktom, illetve ekkor kapom a legtöbb látogatást és hozzászólást is. A hétvége nagyon szerény, gyakorlatilag szombat reggeltől vasárnap délutánig kihalt a pálya.

Statisztikai adatok

Nem sikerült rájönnöm, hogy a flickres sorstársaim többsége miért a "Photostream" látogatottsági adatait tekinti mérvadónak, mindenesetre így van, a legtöbben ezt a számot szokták közzétenni, ha az elér valamilyen bűvös határt. Pedig ha jól értelmezem a Flickr kissé zavaros kategóriáit, akkor ez a szám pusztán annyit mutat meg, hogy hányszor jártak a főoldaladon - ami sokkal kevesebb annál, mint ahányszor a képeidet látták. Nálam nagyjából négyszeres az arány: a cikk írásakor 23 ezer körül áll a Photostream-mutató, a teljes látogatottság 93 ezer fölött jár.

A társaság

Tök jó, az egyik legnagyobb inspiráció. Általában optimista vagyok, úgyhogy eleve sem balsejtelmekkel vágtam bele annak idején, de erre mégsem számítottam. Kapcsolatba kerültem néhány izgalmas külföldi fotóssal is, de a magyar csapat abszolúte szívmelengető. Képviselteti magát mindenféle kategória, sok a színes egyéniség, mindenféle emberek, a csendes zsenitől a magamutogatón és a szent kütyüőrültön át a fényképezni nem tudó megmondó emberig. Viszont mindenkit csak annyira kell elviselni, amennyire akarjuk, és a hangnem tényleg civilizált, nincs politika, na és nyomát se látom annak az erőltetett okoskodásnak, ami néhány hazai fotósoldaltól mindig visszarettentett. Ráadásul egymást érik a különféle találkozók, úgyhogy az avatarokból és aliasokból előbb-utóbb arcok és keresztnevek lesznek. Kicsit meglepett, hogy ez ilyen jól működik, de nekem pont megfelel.

ervin cikke a Kispadon, 2009. május 5. kedd

Hársfa uca, Budapest, 2009. április 30.

ervin cikke a Kispadon, 2009. április 30. csütörtök

A verseny eldőlt. De azért köszönjük meg a kitartást a nikonosoknak is, derekasan küzdöttek.

(Kép: White House @ Flickr)

ervin cikke a Kispadon, 2009. április 29. szerda

A lyukkamera világnap alkalmából vasárnap csináltam a hálószobánkból egy camera obscurat. Az előzményekhez érdemes a nagyszobás postot átfutni, itt már csak pár gyakorlati tapasztalat és jótanács jön.

1. Érdemes minden, tényleg minden fényforrástól elzárni a szobát. Ez esetemben azt jelentette, hogy a tömör ajtó ellenére a keretnél is szűrődött át fény, ezért a lakás többi részében is be kellett sötétíteni, hogy ne zavarjanak be. (A többi szobára azért elég volt a redőny.)

2. Az ablakok leragasztására a kapható legvastagabb szürke szemeteszsákot használtam, sittszállításra is ilyet használnak szerintem, 50x100 centis, hat darab volt egy csomagban. Először szét akartam nyitni őket, mert elég vastagnak tűntek, de kiderült, hogy fény felé tartva egy réteg kicsit áttetsző, ezért végül duplán használtam őket.

3. Rögzítéshez "duct tape"-et, általános ragasztószalagot használtam. Őszintén szólva nem tudom, Magyarországon lehet-e kapni, de itt találtam egy nagyon korrekt fekete tekercset, imádom, mert nagyon jól fog, de ha le kell szedni, nem hagy nyomot maga után.

4. Érdemes először teljesen lefedni mindent, és a sötétben vadászni a lyukakat, ahol még jön be egy kis fény, lesz bőven ilyen. Esetleg nyitvahagyott szobaajtóval lehet segíteni, hogy ne vaksötétben kelljen ragasztgassunk. Ha kész vagyunk a teljes elsötétítéssel, utána jöhet a lyuk elkészítése. Minél nagyobb a lyuk, annál világosabb lesz a kép, minél kisebb a lyuk, annál élesebb. Én kb. 2cm átmérőnél maradtam, ezzel nem lett túl éles a vetített kép, cserébe viszont szabad szemmel is nagyon szépen látható. Érdemes a lyuk környékét az ablakhoz ragasztani, hogy ne mozduljon el fotózás közben.

5. A kép készítéséhez értelemszerűen állványról, nagylátószöggel, egy az ablakhoz közeli pontról fotózzunk, hogy minél több látszódjon a szemben levő falakból. Még világosban érdemes a falra, vagy picit elé fókuszálni, és legalább közepes mélységélességet adni, hogy a szobában látható tárgyak is jól láthatóak legyenek. (A lyukkamera elv miatt a vetített kép mindenhol ugyanolyan éles lesz.) Manuális módban vagyunk persze, a záridőt próbálgatásokkal döntsük el, de 1-2 perc legalább fog kelleni. ISO400-nál nem érdemes feljebb menni, senki nem siet sehova - persze ha kinti akciót is meg akarunk örökíteni, akkor nincs mese, tág blende, magas érzékenység, rövid záridő, drukkolás. Ha van időzítős - időmérős távirányítónk, az a legjobb, mert nem kell a sötétben percekig üldögélni, adjunk neki 20mp késleltetést, annyi idő alatt ki tudunk úgy nyugodtan menni a szobából, hogy az állványt sem rúgjuk fel. Ne felejtsük el, hogy sok gép hosszú záridőnél mégegyszer annyi ideig zajt is szűr, ez persze általában kikapcsolható, de nem érdemes.

Annyira megtetszett egyébként a folyamatos vetítés a szobafalra, hogy még mindig fent van a sötétítés, egészen vicces élmény a kinti képekre ébredni.

eszpee cikke a Kispadon, 2009. április 28. kedd

Volt már itt szó camera obscuraról, de pár napja az elméletet tett követte, és csináltam én is egy nagyszobás fotót. A technológia röviden annyi, hogy miután akkurátusan eltakartál minden fényforrást, csak egy ujjnyi lyukat hagyva, a szembelevő falon megjelenik a kinti táj, főleg, ha szép napos időben csinálod mindezt. Az utolsó lökést a BBC kiváló Genius of Photography sorozatának egyik része adta, amiben maga az ominózus két éves postban linkelt Abelardo Morell meséli el, mi hogy zajlik, miközben épp Velencét "fotózza".

Szerencsére az ominózus rész online is elérhető, íme:

Ez pedig az első saját bénácska kisérletem a témában, átforgatva fejjel lefelé, hogy a kinti látkép látszódjon rendesen:

Ez egy fél perces expo, tanulságok, hogy a tökéletes sötétítést tényleg tökéletesre kell venni, hogy a lyuk, amin át a kép bejön, nyugodtan lehet akár pénzérme nagyságú is, illetve méghosszabb záridő és alacsonyabb érzékenység is jól jöhet. Plusz érdemes olyankor lőni, amikor a teljes kinti házfal napon van.

Apropó is van egyébként: most vasárnap lyukkamera világnap lesz, terveim szerint csinálok még egy fotót, kicsit alaposabban rákészülve, ha az idő(járás) is engedi. Ha ti is fotóztok valami hasonlót, linkeljétek ide, kiváncsi vagyok, mire jutottatok.

eszpee cikke a Kispadon, 2009. április 23. csütörtök

Egész pontosan köralakú vakudiffúzor, lévén egy meglévő külső vaku fényét fogjuk úgy forgatni, hogy végül szépen a lencse körül süssön előre, de maradnék most már a slendrián, de rövid "körvaku" megnevezésnél. A körvakut egyébként régen főleg makrófotózáshoz használták, ahol nagyon fontos a minél nagyobb mélységélességhez a lehető legerősebb fényforrás. Ezt a vaku közelvitelével is elérhetjük, illetve a látszólag mindenhonnan érkező fény miatt szinte árnyékmentes megvilágítás is jól tud jönni. Mostanában a körvakut portréfotósok is szeretik, lévén a közeli, tehát a tárgy szempontjából nagy fényforrás puha fényt jelent, ami pedig körvaku esetén azt, hogy van egy relatíve elég nagy softboxunk pont az objektívvel a közepén. Ez szépen kisimítja a ráncokat, és sajátos megvilágítást ad a modellnek is, például ezen cikk szerzőjének egy bazinagy softboxszal hátulról (minikvíz, mit használtam?), és egy körvakuval szemből megvilágítva valami ilyet:

Na de nézzük, hogy készül két este alatt egy ilyen köralakú vakudiffúzor!

A két legfontosabb hozzávaló egy külső és egy belső kerek tálszerűség. A külső a korábban bemutatott csináld magad beauty dish-hez nagyjából hasonló méretű darab kéne legyen, a belső pedig akkora, hogy a tervezett objektívjeink szépen átférjenek rajta. Én rövid tanakodás és a lehetőségek felmérése után az alábbiak mellett döntöttem:

Mikrohullámú sütőbe való tányérfedő (Elnézést, kicsit kapkodtam, és a közepét már a fotó előtt kivágtam, de gyakorlatilag csak egy fogó volt ott. A három kis fülecskét arra találtam ki, hogy fogják és középen tartsák az objektívet, de annyira nem jöttek be, nem fér bele rendesen mindegyik lencsém, és amelyik igen, azon is csúnyán erőltetni kell.)

Műanyag virágcserép (a színe mindegy, úgyse fog látszódni)

Elképesztő szerencsém volt, mert a virágcserép alját és a fedő közepét kivágva a kettőt pont egymásba tudtam nyomni úgy, hogy a tetejük egy szintben volt:

Ha nincs ilyen szerencsétek, használjatok majd ragasztót, illetve vágjátok szintbe a két részt. Az összeállítás pofonegyszerű, a kivágott közepek után berajzoljuk a vakunk elejét, és némi ráhagyással nyílást vágunk a külső tálon:

Majd fogunk egy adag alufóliát, óvatosan összegyűrögetjük és kisimítjuk, hogy ne szabályosan hanem összevissza tükrözzék a fényt, és fényes oldalával kifele rányomkodjuk a ragasztóval bekent virágcserépre. Ha elkészültünk, valahogy így fog kinézni:

Belülre pedig mehet valami fekete ragasztószalag, hogy ne nagyon pattogjon arra semmi fény.

Ha ez megvan, félretehetjük, jöhet a nagyobb tál. Vegyünk még több alufóliát, újra lehet gyűrni és simítgatni, majd kikenni az egész tálat belülről ragasztóval, és a fóliát akkurátusan, fényes oldalával kifelé belenyomkodni. Érdemes ügyelni rá, hogy egy darabban menjen be az egész fólia, mert a foltozás nehézkes. A vaku bemenő nyílásának környékét értelemszerűen hagyjuk ki.

Jöhet az összeillesztés, esetemben szerencsére elég volt belenyomni a cserepet a tál közepébe, ha nektek más alapanyagaitok vannak, ragasszátok bele a cuccot nyugodtan a fekete ragasztószalaggal úgy, hogy körbe kifele a nagy tálon érjenek véget a cserép belső csíkjai.

"Esztétikai" lépésként körbetekertem az egész cucc külsejét is fekete szalaggal, így egy star warsos bilire emlékeztet, de ez talán még mindig jobb egy fokkal, mint a ragasztós alufóliát nézni.

A következő lépésben szórni fogjuk a távozó fényt, sima fénymásolópapírral lefedve a körvaku elejét. Ehhez rakjunk lehetőleg egy darab a teljes felületet lefedő papírt a tálra, rajzoljuk körbe, és csináljunk rá farkasfogakat a ragasztáshoz.

Nekem persze csak A4-es lap volt otthon, így két darabból kellett a cuccot megoldani. Ha kivágtuk a mintát, a fekete ragasztószalaggal körben szépen rögzítsük a tálak elején:

Használat előtt a vakut minimális zoomra állítjuk, és ha van neki, eléhajtjuk még a saját diffúzorát is, és úgy toljuk be a körvakunk nyílásába. Az objektívet a középső nyílásba dugjuk, és valami drótos vagy rádiós távirányítóval exponálunk. Elsütéskor a fény a fóliákról körbe körbe fog pattogni, miközben ha mindent jól csináltunk, nagyjából egyenletesen távozik a papíron teljes felületén:

Kész is vagyunk, lehet durvulni:

Jó barkácsolást, ha van kérdésetek, ne féljetek feltenni, biztos kihagytam valamit.

eszpee cikke a Kispadon, 2009. március 14. szombat

Vége a Denver-korszaknak. A nőnap tiszteletére új minisorozatunk került fel a Coffee Cat falára: a törzsvendégek közül fotóztunk le néhányat Kingával. Ha a közelben jártok, ugorjatok be bátran megnézni, hátha épp ott ül valamelyikük a saját képe alatt.

ervin cikke a Kispadon, 2009. március 9. hétfő

Először is elnézést kérnék a szóért, a geotagging még csak nem is fordításáról van szó, de hát a magyar wikipédia is így hívja, jobbat nem találtam. Arról van szó röviden, hogy képeinket a készítésük pontos helyével megjelölve tároljuk, mindezt ráadásul automatikusan, így aztán ha végeztünk, rögtön a térképen nézhetjük őket:

A dolog nem is annyira bonyolult, és pláne nem annyira munkás, mint az elsőre tűnik, mindössze egy GPS eszköz és pár ingyenes szoftver kell hozzá. Lássuk!

Az elmélet nagyjából annyi, hogy a fotótúra elején elkezdjük rögzíteni, merre haladunk, a végén pedig ezt a "geonaplót" összeszinkronizáljuk a képekkel, amiket útközben lőttünk. A szinkronizálás során a program onnan fogja tudni, hogy melyik kép hol készült, hogy megkeresi a naplóban, hol jártunk a fotó rögzítésének időpontjában.

Erre a "naplórögzítésre" vannak egyfunkciós célszerszámok is, amik minden kijelző nélkül tudják azt, hogy gombnyomástól gombnyomásig tárolják a megtett út koordinátáit, amit aztán otthon, általában USB kapcsolaton lementhetünk. Ha ti valami ilyesmi eszközzel rögzítetek, a következő bekezdést nyugodtan átugorhatjátok.

Én sokoldalúsága miatt egy általánosabb bluetooth GPS vevőt használok, ami a hely pontos adatait továbbítja egy Nokia telefonnak - minden mást, rögzítést, térképezést, ilyesmit a mobil csinál. Tízezer forint körüli összegért lehet ilyeneket venni, én túrákra egy Blumaxot hordok magammal, és többször is nagyon jól jött, bátran ajánlom. A telefonon a rögzítést az ingyenes Nokia Sports Tracker végzi, a túra után egyszerűen menüből exportálhatjuk az adatokat, GPX formátumra lesz szükségünk. Egy dologra figyeljünk csak: az egyébként hasznos autopause funkciót, ami megállítja a mérést amíg pihenünk, így a valóban mozgással töltött utat méri csak, szóval ezt kapcsoljuk ki, mert a teljes rögzítést szünetelteti a szoftver erre az időre, így el fognak csúszni a képeink.

Ha megvan a GPX file, és Windowson dolgozunk, szedjük le és telepítsük az ingyenes GeoSetter alkalmazást. Más platformon nem tudok segíteni, de elég egyszerű feladatról van szó, biztos mindenhol van hasonló megoldás. Ha megvagyunk, állítsuk be a File / Settings alatt, hogy "Save data in XMP sidecar files". Ezzel a geolokációt az Adobe által kifejlesztett, de elég sok más szoftver által is kezelt XMP fájlokba mentjük, az összes többi metaadat mellé. Így az eredeti képeket nem bántjuk, mégis ott lesz mellettük minden információ, tehát a feldolgozóprogramok már szépen fogják kezelni a saját adataikkal együtt.

Ha megvagyunk, nyissuk meg a gépre áttöltött fotókat, és válasszuk ki a fotótúra összes képét. Ha él a kiválasztás, Image / Synchronize with GPS data files alatt válasszuk ki a lementett GPX fájlt, és lőjük be a GPS ezköz és a fényképezőgépünk órája közötti időeltérést. Ez ideális esetben nullához közeli, ezt segíthetjük - tipp! - ha a túra elején a rögzítés pillanatában csinálunk egy fotót, így biztosak lehetünk benne, hogy a GPX időskálája mikor kezdődik a fényképezőgép órája szerint. (Egészen profik vagyunk, ha ezen a fotón egyszerűen a GPS - vagy az én esetemben a mobil - óráját fényképezzük le, így egy képről egyszerűen számítható az időeltérés. Persze a leges legegyszerűbb, ha előre összeszinkronizáljuk a két órát.) Ha mindent jól csináltunk, akkor az összes képhez talál koordinátát a program, és valami ehhez hasonló képen láthatjuk a megtett út mentén lőtt fotókat:

Szuper, mehetnek az adatok az XMP fájlokba (File / Save changes), és el is köszönhetünk a Geosettertől. Ha Lightroomban dolgozzátok fel a fotóitokat, akkor a következő lépésben válasszátok ki ott az összes képet, és nyomjatok egy Metadata / Read metadata from XMP files-t, hogy a geoadatok bekerüljenek a kép adatai közé. (Fontos, hogy ezt a geolokációs matatást minden postprocess feldolgozás előtt végezzük el, hogy ne keveredjenek össze az XMP adatok.)

Ezzel a lépéssel a Library fülön a kép metaadatai között kitöltésre került a GPS mező is, mellette a nyílra kattintva Google Mapsen meg is nézhetjük, hol készült az adott fotó, illetve ha engedélyezzük az EXIF-et, a Lightroom exportálásnál ezt az adatot is belementi a képbe. Ami nekünk különösen jó lesz, mivel az ezt kezelő képmegosztók, mint például a Flickr, ha engedélyezzük, fel is rakja a térképre fotóinkat, és így a múlt hétvégi kis kirándulásunk képeit térképen is nézhetitek:

Hajrá, jó geotaggelést!

eszpee cikke a Kispadon, 2009. március 9. hétfő