Kispad

Kispad: közös blog
4230 cikk, 53867 hozzászólás
Szerzők | Tudnivalók | Feedek


Róma 5.

Ervin cikke a Hátizsák rovatból, 2004. november 18. csütörtök, 10:51 | 1 hozzászólás

"...vagy utána, otthon." Jópár nappal a hazaérkezés után, amikor már lehiggad az ember, és történelmi távlatból látja az eseményeket, ideje elvarrni a szálakat.

A teljes útibeszámoló:
Roma | Roma 2. | Roma 3. | Roma 4. | Róma 5.

Mire befejeztem a Roma 4 jelentésemet, beesteledett. Így csak valami könnyed programot kerestünk. Legyen mondjuk a Colosseum.

Brutális, hogy milyen kicsi a világ, merült fel bennem odaérvést a roppant eredeti gondolat. Lényegében mindent meg lehet ismerni - mármint a tárgyakat, nem az embereket - anélkül, hogy kimozdulnánk otthonról. Mindannyian rengeteg képet láttunk már a Colosseumról. Nem is kéne talán furcsának lennie, hogy élőben is ugyanolyan. De pontosan. Körbejártuk az épületet, tényleg nagy és lenyűgöző. Én egyfolytában azt vártam, hogy majd csak leesik az állam, de nem volt rá hajlandó. Tulajdonképpen csak azt nyugtáztam, hogy lám, ez tényleg létezik, a képek nem hazudtak.

A napot az előző nap felfedezett vendéglőben zártuk, ahol a pincérek megint jobban tudtak mindent, mint mi. Tudták például, hogy mennyire sablonos az a sorrend, amelyben mi az egyes fogásokat megkapni terveztük, és nem haboztak, hogy nagy önzetlenséggel korrigálják azt az általuk (éppen) helyesnek véltre. Így fordulhatott elő, hogy előbb kaptam meg a pizzát, mint az előételt, és az összes többi tányér is egy általunk beláthatatlan logika szerint, de magabiztos mosollyal érkezett. Egyetlen homokszemcsét ejtettünk a gépezetbe: amikor pincérünk két kávéval jelent meg, amelyeket meg sem rendeltünk, akkor ő is érezte, hogy hegynek felfelé harcol, és ezért egy gyors bocsánatkérés után rátukmálta a két csészét a szomszéd asztalnál ülő két nagypolgári turistára, akik szintén nem rendeltek ilyesmit, de láthatóan még kevésbé voltak felkészülve a rámenős olasz vendéglátás trükkjeire, mint mi.

Másnap templomkörút következett. Bernini és Borromini, az olasz művészettörténet egy időben élt óriásai nem ápoltak felhőtlen viszonyt egymással. Kiélezett versenyben építették a templomokat meg szökőkutakat, aminek eredményeképpen ma állandóan turisták tömegei lepik el Rómát. Előbbi szobraitól néhány napja már lehidaltunk, most utóbbi gyönyörűséges kis kápolnájával kezdtük a napot. Azután a Santa Maria Maggiore óriási székesegyháza következett, ami tényleg elég maggiore kívülről is, meg belülről is.

Érdekes jelenségre lettem figyelmes: egy tanárnő nyelvórát tartott a templomban, vélhetően olasz állampolgárságért küzdő idegenajkúaknak. Szépen és lassan beszélt, még a gesztusait is fékezte, és így még én is értettem az elmondottak felét, pedig nem is beszélek olaszul. Józsefről és Máriáról volt szó, ami - gondolná az ember - hálás alaptéma, hiszen az idegenajkúak számára is ismert. Nos, az így gondolkodó ember tévedne. Igaz ugyan, hogy a padsorokban figyelő egy-két fehér bőrű nyelvtanítvány vidáman bólogatott a felismert részeknél, ám a többséget képező tamil, afrikai és egyéb egzotikus közönség ugyanolyan értetlen arccal figyelte a keresztény történetet, mintha a kvantummechanikáról hallgattak volna beszámolót.

Haladtunk tovább, és menet közben újabb hieroglifás obeliszkekbe botlottunk. Felötlött bennem, hogy ezek a derék taljánok vagy minden valamire való oszlopot meglovasítottak Egyiptomból, vagy az állomány felét hamisítaniuk kellett. Egy idő után feltűnt az is, hogy a katolikus egyház mennyire résen van. Minden egyes obeliszk (olvasd: bálvány, értsd: veszély!) tetejére keresztet barkácsoltak, amelyet rendszerint meglehetősen ideiglenesnek ható drótozással erősítettek fel. Ilyen alapon a villanypóznákra is tehettek volna belőlük.

Meglátogattunk egy érdekes, többgenerációs templomot is, amelynek föld alatti szintjein nemcsak egy odatérített forrást fedeztünk fel - jól jön az a kis különbejáratú víz aszály idején -, hanem az ősi Mithrász-kultusz emlékei is megmaradtak. Itt, az egyik teremben ismerkedtem meg szent Alexis történetével, amelyet igazából kvíz formájában kéne elétek tárnom. Íme, a sztori:

Szt. Alexis gazdag római szenátor fia volt, aki jómódban nőtt fel, majd családja akaratának alávetve magát, elvett egy római leányt. Ám annyira mégse vetette alá magát semminek, hiszen titokban megegyezett a hölggyel, hogy az esküvő után azonnal elhagyja őt és saját családját, hogy a szíriai Edesszában telepedjen le, mint remete. Így is tett, és 17 évig ott élt, mígnem Miasszonyunk felfedte a helyiek előtt az ő szentséges mivoltát. Nem bírva a hirtelen jött népszerűséget, Alexis visszatért a római családi házba, ahol sem felesége, sem szülei nem ismerték fel, hanem idegennek nézték. Ő nem segítette ki őket, hanem kapva édesapja szíves ajánlatán, velük maradt, sőt egyenesen a szolgálatukba szegődött, és a következő 17 évben a lépcső alatt aludt és mindenféle alja munkákat végzett. Halálakor észrevették, hogy a kezében szorongat egy papírdarabot, amelyet a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudtak kiszabadítani onnan. Ámde ezt meghallva megérkezett a pápa, a halott marok csodásan megnyílt, és a benne lévő papírdarabon ott volt az Alexis rokonságát feltáró vallomás, aminek hatására az egész családon nehéz bánat lett úrrá.

A történet ennyi, pontosan így szerepelt a templom faliújságján. Kérdésünk a következő: az elbeszélés fényében vajon miért avatták szentté ezt az embert?

Az utolsó római órákra már csak két meglepetésünk maradt. Az egyik, hogy az Olasz Kommunista Párt mennyire kiborult Arafat halálán. Órákkal a bejelentést követően máris óriásplakátok jelentek meg az utcákon "Ciao Arafat" felirattal és egy zászlóvivő gyerek összemontált képével. Azon morfondíroztam, hogy ezeket vajon mikor nyomtatták ki és foglalták le hozzá a helyeket. Este pedig a Pantheon előtt belefutottunk egy ideiglenes gyász-népgyűlésbe, az abrosz-fejfedős palesztin vezér mosolygós posztere furán hatott az antik római oszlopok előtt.

Este a supermercatiban indokolt mennyiségű parmezánt és egyéb sajtokat vettünk magunkhoz. Aki azt hiszi, hogy Európában szabad piac van és ennél fogva az árak kiegyenlítődnek, annak figyelmébe ajánlom, hogy Rómában mindössze 3000 forint a parmezán kilója, és 200 forint a 100%-os tisztaságú préselt paradicsom. Igen, mi is fel voltunk háborodva. De mindegy, kicuccoltunk a reptérre, majd slusszpoénként kellemeset vártunk a három órát késő WizzLúzzair járatára, hogy már másnap hajnalban frissen hazaérkezzünk.

Tekintve a hét Feröer-szigetek jellegű időjárását, valószínűleg a legrosszabbkor sikerült Rómába látogatnunk. Ha viszont ennél tényleg nincs rosszabb, akkor ez a város nagyon jó! Menjetek ti is oda. Köszönöm a türelmeteket, élményeinket hamarosan fényképek formájában is rátok oktrojálom, mihelyt elkészül "Rome in the gloom" című albumunk.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Eddigi hozzászólások (1)

1

eszpee, 2004. november 18. csütörtök, 11:33 (#)

A Colosseum-os élményed egy az egyben vág az én Centre Pompidou-s tapasztalataimhoz. Szép, szép, de már láttam, sajnos. Sőt, basszus, a képeken ( http://www.cnac-gp.fr/ ) még jobban is néz ki...


Hozzászólsz?

Igen

Hozzászólást csak névvel együtt fogadunk el. Ha linket írsz be, akkor előtte és utána hagyj egy szóközt, főleg akkor, ha zárójelbe teszed.


Az oldal tetejére | Szerzők, tudnivalók, feedek | sesblog és Kispad © 2003-2010 ervin, eszpee, stsmork