Kispad

Kispad: közös blog
4230 cikk, 53883 hozzászólás
Szerzők | Tudnivalók | Feedek


Carrauntohill 2.

stsmork cikke a Hátizsák rovatból, 2006. augusztus 3. csütörtök, 07:18 | 5 hozzászólás

Killarney az ír Magas-Tátra. Itt található az ország legnagyobb nemzeti parkja, legmagasabb hegyei, és Dublint leszámítva a legtöbb kocsmája is. A tájképfestők már száz évvel ezelőtt is sorozatban gyártották a Killarney szépségeit ábrázoló giccses festményeket, modern követőik rémtetteit a főutca üzleteinek kirakataiban lehet megcsodálni. Mindezek ellenére a nemzeti park gyönyörű, és meglepően érintetlen. A város környéki erdőt járva képet kaphatunk arról, hogyan is nézhetett ki ez a sziget évszázadokkal ezelőtt, mielőtt a brit admiralitás bevonultatta volna katonai szolgálatra az ír tölgyfákat.

A Magas Tátrával ellentétben, ahol villamos visz a hegyek lábához, ahonnan keresztül-kasul jelzett turistautak vezetnek mindenfelé, a Killarney hegyek nagyon nehezen közelíthetők meg. Hosszas kutatás után sikerült csak olyan útvonalat összeállítanom, hogy a túra ne tartson tovább két napnál, érintse a sziget legmagasabb pontjának számító 1039 méteres Carraunto csúcsot, és a kivitelezéshez ne legyen szükség autóra. “Hegy alulról, templom kívülről, kocsma belülről szép” tartja a mondás, és az írek ehhez tartják is magukat: kocsmából a városban nincs hiány, a hegyekről meg lehet képeslapokat venni. Akik természetközeli élményre vágynak, azok lóvontatta szekereken, pónilovon vagy legrosszabb esetben biciklivel merészkedhetnek fel a Dunloe hágóig. Nagyon szép hely, megéri a fáradtságot. Legelőször biciklivel jártam arra, félig véletlenül, és nem is számítottam a látványra, ami a hágóról tárult a szemem elé. Másodszor egy kisebb társasággal gyalog vágtunk neki a völgynek, de többségi alapon az út felénél visszafordultunk, dacára minden ékesszólásomnak, mellyel a ránk váró szépségeket ecseteltem.

A térképet tanulmányozva kiderült, hogy a Kerry way, egyike az ország kis számú jelzett turistaútjainak, az általam áhított Carrauntohil közelében halad el. Csak az a bökkenő, hogy a turistaút mentén haladva a hegy harminc kilométerre van Killarney-től, és valahogy még vissza is kell jönni, méghozzá lehetőleg nem mentőhelikopterrel. Némi nyomozás után összeáll a terv: első nap elindulok a Kerry way-en, megalszom a Black Valley turistaszállóban, másnap elindulok a jelzésen tovább, majd a Curraghmore tónál felkapaszkodom a gerincre, onnan pedig fel a csúcsra. A térkép szerint a csúcsról északi irányban vezet egy ösvény lefelé, ez később egy útba torkollik, amin el lehet jutni az N72-es főútig, és ha minden igaz, elcsípni a dublini buszt.

Az első napi huszonegy kilométerhez a kalandos utazásnak köszönhetően délután négykor kezdek hozzá. Este tízig világos van, addigra tán csak odaérek. Az út első néhány kilométere a Lough Leane (Alsó Tó) partján vezet, itt muszáj megállni bámészkodni. A tó több kilométer széles, és teljes egészében erdő veszi körül. Még a tó apró szigeteit is fák borítják. A túlparton a távolban a Kerry hegyek látszanak, kék az ég, és az időjárás-előrejelzés dacára makacsul süt a nap. Az ember ilyenkor hajlamos esőistennek elnézni azt, amit a többi napokon művel.

A Torc vízesésig még elég sok kirándulóval találkozom. Azután ahogy elindulok a vízesés mellett fölfelé, hirtelen eltűnnek az emberek. A táj is egyre vadregényesebb kezd lenni: az út szűkül, fogynak a fák, hamarosan egy elhagyott fennsíkra érek. Egy tábla hirdeti, hogy a terület szarvasrezervátum, és kérnek mindenkit, hogy ne térjen le az útról. Egy kilométer után egy mocsaras lapály következik. Az út itt végleg eltűnik, csak egy keskeny csapás marad belőle; öreg vasúti talpfákból eszkábált pallók vezetnek át a vizesebb részek felett. Olyan szakasz is van, ahol száz méter hosszan folyamatosan ilyen pallókon vezet az út.

Egy óra gyaloglás után újra kiérek az országútra. Az út túloldalán folytatódik az ösvény, levisz a Felső Tó (Loch Uachtarach) partjára, onnan pedig már csak egy köpés a turistaszálló. Apropó köpés: elkezd szemerkélni az eső. Szerencsére épp fák között visz az út, így alig ér. El is áll, mire kiérek nyílt területre, viszont a szemközti hegyek felett gyülekező felhők a szemöldöküket ráncolva néznek rám. Nem tudom eldönteni, hogy a felhők miatt kezd alkonyulni, vagy már csakugyan lement a nap.

A turistaszállóba konyhájában épp tetőfokára hág a hangulat, amikor belépek: egy nyolc-tízfős társaság ül a konyhaasztal körül és szemlátomást nagyon jó kedvük van. Eltelik egy kis idő, mire megértem, hogy a konyha önkiszolgáló: mindenki azt használ amit akar. Az egyik gázon egy teáskannában víz melegszik; fogok tehát egy bögrét, és az egyik szekrényből rekvirált teafilterből teát főzök magamnak.

Másnap reggelre a felhőréteg határozattan vastagabb lett a hegyek felett, és mintha egy-két árnyalattal még sötétebb is lenne. Esni azonban egyelőre nem esik, és hideg sincsen. Rajtam kívül ketten lézengenek a konyhában; reggelizés közben nézem, ahogy egyikük olajos halból szendvicseket gyárt magának. A beszélgetés témája az időjárás, egy Diarmuid nevű tag szerint délutánra ki fog tisztulni az idő. Ami az időjárást illeti, Írországban minden lehetséges. Mindegy milyen évszak van, jégeralsó és fürdőnadrág nélkül nem szabad elindulni még akkor sem, ha az előbbire valószínűleg gyakrabban lesz szükségünk.

Hét óra után tíz perccel indulok útnak. El kell gyalogolnom a völgy végéig, majd felapaszkodni egy Curraghmore nevű tengerszemhez. A hegyoldal mindenhol sziklás és nagyon meredek, ezért a terv az, hogy a nyugati oldalon, ahol a leglankásabb a kopár hegyoldal, felmászom a gerincig, aztán végig a gerinc mentén, amíg fel nem érek a csúcsra. Épp a tóparti lankás részen vágok át, amikor elered az eső. Sebaj, a tó felső végénél, a hegyoldalban egy ház romjai feketéllenek, hátha ott meghúzhatom magam. A házról kiderül, hogy valójában egy alattomos, ház alakú szikla. Szerencsére van egy kiugró csúcsa, ami alá behúzódom egy pár percre. Amíg megeszem egy narancsot, az eső is alábbhagy.

Végre kiérek a Caher és a Carraunto közti nyeregbe, és lenézek az északi oldalon. Alattam a mélységben két tengerszem, mindkettő kimondhatatlan nevű; távolban a Dingle félsziget látszik, és lent süt a nap! Diarmuid orákulumnak bizonyult. A csúcsot ugyan még mindig nem látni, de a maradék felhő gyorsan oszlik, ahogy gyaloglom fölfelé a ködben. Jé, a hegy tetején van egy kereszt. Három és fél óra alatt felértem, innen lefelé már rendes út vezet (a térkép szerint), úgyhogy most már biztosan elérem a buszt. Pár percet bámészkodom, azután elindulok lefelé.

A lefelé vezető út tényleg megvan, legalább is a csúcs keleti lábánál lévő nyeregig. Onnan egy meredek vízmosásban kell lemászni, amit a térkép arcátlanul ösvénynek jelöl. Szívesen elbeszélgetnék a térképrajzolóval az ösvény fogalmáról. (Később megtudom, hogy bár a térképen nem szerepel, "Devil's ladder"-nek hívják ezt a vízmosást, és minden évben történik itt egy-két baleset.) Lankásabb részre érve az út megkerül, mégis kénytelen vagyok újra meg újra letérni róla, hogy az utat elfoglaló patakot kikerüljem. Szerencsére a bakancsom állja a sarat.

Háromnegyed egyre érek le a parkolóba, ahonnan a rendesen autóval rendelkező kirándulók indulni szoktak. Egy bácsi nagyon furcsán néz rám és megkérdezi, hogy fenn jártam-e a csúcson. Mondom, hogy igen. Erre megkérdezi, hogy magamnál vagyok-e („You are alright?”) Mondom neki erre is, hogy igen, de nem állok le vele beszélgetni, mert még tíz kilométert kell gyalogolnom a fűútig, és nem szeretném lekésni a dublini buszt.

Szedem a lábamat, így csaknem egy órával korábban érek oda a kereszteződéshez, ahol a menetrend szerint megáll a dublini távolsági busz. Buszmegálló táblának nyoma sincs, de van egy benzinkút és egy kis bolt, ott megkérdezem, hogy láttak-e már valaha buszt errefelé. Mondják hogy láttak, és itt szokott megállni a benzinkútnál. Jó, majd résen leszek. Csak az a baj, hogy a benzinkút az út rossz oldalán van, és nem tudom eldönteni, hogy hova álljak: a benzinkút oldalára, és onnan integessek a túlsó sávban közeledő busznak, hogy jöjjön át értem, vagy a másik oldalra, és mutogassak neki, hogy menjen át a benzinkúthoz, várjon meg még én is átmegyek és szedjen fel. A benzinkút a bal oldalon van, és ahogy nézem az elhaladó autókat egyszer csak észreveszem, hogy mindenki az út bal oldalán közlekedik. Ja, persze. Úgy látszik, nagyon fáradt vagyok.

Killarney-ig egyedül vagyok a buszon, utána Limerickig félig telve megyünk tovább. Itt kiderül, hogy ugyanez a busz megy tovább Dublinba, csak másik sofőrrel. (Ez nagyon kényelmes, de biztos csak véletlenül alakult így – a frissen kiadott menetrend átszállásról beszél.) Egy idősebb bácsika telepszik mellém, így megviselt lábaimat kénytelen vagyok a nekem szánt részre beszorítani. Mikor sok órás buszozás után végre kiszállok az O’Connel streeten, egy kicsit be kell őket járatni, de azután megint egész jól szuperálnak.

De nem csak a fizikailag volt fárasztó ez a kirándulás, logisztikailag is komoly feladat volt megszervezni az utat. Az országban alig van néhány jelzett turistaút, ezek is mind nyolc-tíznapos túrákra vannak tervezve; huszon-valahány kilométerenként turistaszállásokkal. Jó esetben, mert a Slieve Bloom nemzeti park 77 kilométeres körtúrájának útvonalán egyetlen szállás sincsen. (Azt meg csak zárójelben említem, hogy tömegközlekedéssel oda sem lehet jutni.) Ilyen körülmények között tényleg csak azon kevesek adják túrázásra a fejüket, akik nem rettenek vissza holmi tíz-tizenöt kilós hátizsákok egész napos cipelésétől, és szuperkönnyű (és -drága) sátruk, hálózsákjuk, ruhájuk és kajájuk van. A Black Valley hostelben én voltam az egyetlen, akinek se Goretex bakancsa, se rozsdamentes acél termosza, se lélegzős dzsekije nem volt. Tulajdonképpen ez is a természetvédelem hatékony formája, nem?

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Eddigi hozzászólások (5)

1

CDColt, 2006. augusztus 3. csütörtök, 10:46 (#)

Igényes post. Jártam Killarney-ban, mindenben igazat adok neked. Ott az ismeretlenek is köszönnek egymásnak.

Köszi a bejegyzést.

2

argonauta, 2006. augusztus 3. csütörtök, 15:31 (#)

Ja, én is voltam

3

szilvus, 2006. augusztus 3. csütörtök, 15:36 (#)

Uuuu, ez nagyon tetszett. A Goretex bakit meg sztem ne sajnald, a hegymaszo tarsadalom igencsak megosztott e teren.

CDColt (#1): a hegyeken alt. "mindenki koszon mindenkinek" van.

4

Author Profile Page NagyGa1, 2006. augusztus 3. csütörtök, 16:04 (#)

Az azért érdekelne hogy a bácsika vajon min volt kiakadva.

5

nyelv-ész, 2006. augusztus 4. péntek, 14:39 (#)

Fotók nem készültek?


Hozzászólsz?

Igen

Hozzászólást csak névvel együtt fogadunk el. Ha linket írsz be, akkor előtte és utána hagyj egy szóközt, főleg akkor, ha zárójelbe teszed.


Az oldal tetejére | Szerzők, tudnivalók, feedek | sesblog és Kispad © 2003-2010 ervin, eszpee, stsmork