Portugália – első nap

eszpee cikke a Hátizsák rovatból, 2006. szeptember 23. szombat, 16:59 | 9 hozzászólás

Reggel nyolc körül Ferihegy 2, ervin késik, megveszem a szokásos, általában csak utazáskor olvasott lapokat (Hócipő, Economist, gondban lenne, ha valaki ez alapján próbálna belőni), méregdrága szendvics, fájdalommentes check-in, megint utazunk, ezúttal Portugáliába – és ezúttal a két SonyEricsson telefon jóvoltából.

A frankfurti átszálláskor már összeszedünk egy vagy félórás késést, ez csak a lisszaboni reptérre rendelt bérelt autó miatt érdekes, de még nem aggódunk. Akkor már igen, amikor leszállás után a nagynehezen megtalált bőröndszállító szalagnál 4-5 csomag után csak üres körök, végül a monitoron egy „Last Bag” felirat tudatja, hogy ennyi volt. Német turisták közt verekedünk át az információhoz (azok a híres magyar sorbanállási készségek, na azok jól jön ilyenkor!), rögtön tépek is egy sorszámot, és fejben már ütemezzük is át a tervezett menetrendet, amely szerint azonnal megyünk északra, és Lisszabont csak az utolsó napokban érintjük.

Szerencsére nincs nagy gond, a reptéri srác némi kérdezősködés után mosolyogva kijelenti, hogy jönnek a csomagok, nem kell aggódni, a „Last Bag” felirat „csak ott van”. És lőn, kocsival sincs gond, bár a remélt Smart helyett egy kis Daihatsut kapunk. Ami azért nem ugyanaz. Sebaj, kivergődünk a lisszaboni csúcsból, és irány Sintra, ahol az éjszakát töltjük. A szállás hamar megvan, jó stratégia, hogy a Lonely Planetből kinézett, megtelt helyen érdeklődünk közeli szállások felől.

Egy program maradt még az első estére: Európa legnyugatibb pontja, Cabo da Roca. A térkép alapján bagatell az egész, max tucatnyi kilométer. Az életben ennél egy pár fokkal durvább volt, bár rásegített az is, hogy eltévesztettük a kinézett útvonalat, és egy alsóbbrendű, a kölcsönzőtől kapott térképünkön nem is jelölt darabon sikerült végigmenni.

Arra tehát valamennyire számítottunk, hogy szűk, esetleg meredek utak lesznek, de arra nem, hogy ennyire. Amikor vagy harminc fokban emelkedik a szűken kanyargó út, mindkét oldalán házfalakkal, de úgy, hogy bármelyik oldalt kitartott kézzel el lehetne érni, és megjelenik egy teherautó velünk szemben, na az stresszhelyzet volt. Azért a legutóbbi szélesebb helyre való visszatolatással nekünk sikerült karcolás nélkül megúszni – ami sajnos a kocsiról nem mondható el, de egyébként is minek használ az ember jobboldali tükröt kisvárosban?! Mindegy, a leadásnál nem szóltak miatta.

Cabo da Roca viszont megért minden kavarást. Romantikusan hatalmas sziklák, folyamatos szél, lent dübörgő tenger, még giccsnek is túl jó lenne. Az egész egy kilátó, a közepén egy nagyobb emelvénnyel (szokás szerint kereszttel tag-elve), rajta Luís de Camões, a nagy portugál költő egy idézete, amit olvasván egyre kevésbé érzem magam kínosnak, hogy itt hallom először az úriember nevét. Szabad fordításban:

Itt, ahol a föld véget ér
és a tenger elkezdődik...

Hm. A visszautat már nem tévesztjük el, csak a vacsorahelyszín kiválasztása okoz több felesleges kört, bár itt lőjük egyébként a „portunglish” egész úton tapasztalt legszebb példáját:

Végül persze kiderül, hogy el se kellett volna kezdeni kavarni, a szállásunktól egy köpésre „az alagúthoz” címzett helyen (tényleg ott van) tökéletes kiszolgálás, tényleg nem ingyenes, de nagyon jó előétel-falatkák, zseniális kaja, és angolul irodalmi szinten kommunikáló pincér, meg van véve a hely.

Más nincs is hátra az első napból, a következőt pedig ervin írja, utána meg majd megint én, ezzel mintegy feltalálva a pingpongtudósítás fogalmát is.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (9)