Síelés 1: Gondolatok a sífelvonón

ervin cikke a Hátizsák rovatból, 2008. február 19. kedd, 01:11 | 2 hozzászólás

Az elmúlt hetet a kies Trento melletti hegyekben töltöttem, nagyon várt és rendkívül egészségesnek bizonyuló távolságban a számítástechnikától. Ebből az alkalomból két cikkel is megörvendeztetlek benneteket. A verbális emlékfoszlányokkal nyitok, majd - ha és amikor elkészülnek a képek – a szokásos minialbum következik.

Műkedvelő szinten néha frusztráló dolog a síelés. A legjobban tragikus sorsú költőnk ragadta meg a lényeget:

...S ha néha lábam közt csúszik el egy-egy gyerek, szelét is, irányát is tudom...

És tényleg. Az ember mellett, alatt, fölött, között időnként elképesztő sebességgel suhan tova egy egész csapatra való bennszülött magzat, akik negatív életkorukból adódóan legfeljebb az előző életükben sajátíthatták el ezt az ördögi technikát. Ráadásul ezek a pimasz kis gazemberek nem átallják kezdőnek nevezni magukat.

A saját, már-már elfogadhatónak gondolt sebességünk egyszeriben megalázó perspektívába helyeződik. Zavarunkban azon kezdünk morfondírozni, hogy a sportembriók szülei vajon hol vásárolták azokat a 20 centiméter hosszú síléceket, és mióta gyárt a Rossignol narancs méretű fejre való sisakot. Ezen felül pedig azt a logikusnak tűnő következtetést sem kerülhetjük el, hogy mi már az életben nem fogunk ehhez hasonlítható természetességgel siklani a havas lejtőkön.

Persze a megaláztatásainknak ezzel még nincs vége. Mögöttünk, majd nemsokára előttünk, megjelenik egy nyugdíjasklub is. A többnyire 80 fölött járó dél-tiroli aggastyánok és matrónák már kinőttek az öncélú kunsztok korszakából. Ők nem száguldoznak, viszont - zsebükben a nyugdíjasbérlettel - novembertől márciusig minden napot a pályán töltenek, ahol arisztokratikusan elegáns ívekben aláznak mindenkit, közben időnként jóindulatú mosollyal körberajzolják a leesett állú, zavart tisztelettel megtorpanó turistákat. Látványuk az esztétikai élmény mellett újabb keserű tanulsággal is szolgál: a mi saját öregkorunk jó eséllyel nem ilyen gyönyörű aktivitásban fog kiteljesedni, még akkor sem, ha pedig ez irányban akár még tehetnénk is valamit.

Külön szerencse egyébként, ha a kétüléses felvonón sikerül egy ilyen helyi veterán mellé keverednünk. Felszállás után kisvártatva érkezik a menetrend szerinti mosoly, majd annak viszonzása esetén a "Bon giorno", bár az öregek meglepő módon rendszerint angolul is elboldogulnak. Általában mind ugyanazt mesélik el, mégsem unalmas a történet: megtudjuk, hogy több mint fél évszázada, 15-20 éves koruk óta síelnek ezeken a hegyeken, és csillogó szemmel mesélik, hogy eleinte - majd utána még jó sokáig - nem volt ám ilyen kényelmes felvonó, hanem minden egyes lecsúszást kitartó, fürge hegymenet előzött meg.

Az ilyen felvonós beszélgetések és egyéb barátságos emberi gesztusok elérhetősége az egyik oka annak, hogy én inkább a messzebb lévő Olaszországba, semmint a közelebbi Ausztriába megyek síelni, ha választhatok.

A hó az mondjuk hó itt is meg ott is, nekem mindkét helyen tökéletesen megfelel. Az osztrák felvonószomszédaim viszont általában legfeljebb akkor szólnak hozzám, ha azt kívánják szóvá tenni, hogy nem tökéletesen párhuzamos léctartással helyezkedtem el a lábtartón.

A taljánoknál a több mosoly mellett jobb a kaja, jobb a kávé, és jobb a forró csoki. Sőt még a zene is jobb. Készséggel elismerem, hogy az italo disco valószínűleg nem sorolható az emberiség művészi csúcsteljesítményei közé, ám azt a megállapítást, miszerint még így is ezerszer elviselhetőbb, mint az osztrák hüttékre jellemző popsramli, nem látom vitathatónak.

Ahogy az várható volt, a pályán és környékén ezúttal is jelentős számban képviseltük hazánkat. Ez többek között akkor jutott eszembe, amikor szerda délelőtt a kék pályán egy kevéssé csiszolt stílusú apuka velőtrázó "Kanyaroggyá' má' b....g, az úristenit!" üvöltéssel oktatta ötévesforma csemetéjét a síelés alapvető fortélyaira. Amikor aztán rádöbbent, hogy néhány méterre egy népes magyar társaság figyeli a tevékenységét, akkor mondat közben arcmentő üzemmódra váltott: "... na ez az, nagyon jó, kisfiam!"

Sokáig úgy tűnt, hogy ezzel a jelenettel mi, magyarok visszük el a legbunkóbb viselkedés turnusdíját, ám végül cseh barátaink megmentettek bennünket ettől a kétes értékű sikertől. Történt ugyanis, hogy egy apró termetű német nyugdíjas néni az egyik felvonó közelében véletlenül elsodort egy cseh kislányt.

A gyermek elesett a hóban, más baja nem történt. A társaságába tartozó négy tagbaszakadt vállalkozó azonban mégis úgy vett elégtételt, hogy fizikailag bántalmazták az apró öregasszonyt és hasonló termetű férjét. A síbakancsos rúgások és arcra mért ütések alól a pályafelügyelők és a példás gyorsasággal odaérkező rendőrök szedték ki a szerencsétlen németeket. A hatalmas termetű cseh férfiak, akiknek az átlagos testsúlya 150 kiló körül lehetett, még a rendőri intézkedés foganatosítása közben is további veréssel fenyegették a két öreget és a mellettük tanúskodó többi síelőt.

Én eddig inkább jó zenészeknek, és mosolygós, barátságos arcoknak ismertem a cseheket, az itteni kontingensük viszont később is meglepően sokat tett azért, hogy megváltoztassa a pozitív véleményemet. Még szombaton, hazainduláskor is néhány cseh autós volt az, aki a többieket semmibe véve a szállás előtti szűk autóbejárat közepén állt le pakolni, illetve hazafelé a sztrádán is azon mosolyogtunk, hogy egy idő után már látatlanban meg tudtuk mondani a sávok között index nélkül, másokat veszélyeztetve furakodók nemzetiségét.

Úgy tűnik, nemcsak minket frusztrál az euró bevezetésének folyamatos csúszása.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (2)