Saint-Pierre, Firminy

eszpee cikke a Hátizsák rovatból, 2009. augusztus 19. szerda, 20:47 | 12 hozzászólás

Le Corbusier utolsó jelentős munkája, a legérdekesebb templom, amiben valaha jártam.

Bevallom rögtön, nem tudok sokat Le Corbusierről. Mikolaj áprilisi postjáig ráadásul még annyit sem tudtam, mint most, arra viszont felhúztam kicsit a szemöldököm... Firminy, de hiszen ez itt van Lyon mellett! Mikolaj ráadásul itt járt júliusban, kapóra jött, megnéztük a templomot.

Eleve a templom kifejezés is kis csúsztatás. Az épület egyértelműen annak indult, de az egyház annyira máshova szerette volna építeni, hogy végül 1965 januárjában megvonták az építkezés felügyeletének engedélyét a helyszínváltoztatásnak makacsul ellenálló Le Corbusiertől - aki pár hónapra rá meg is halt. 1972-ben a saint-étiennei püspök be is jelentette, hogy elállnak inkább az egész templom dologtól. A már több, mint egy évtizede polgármester Eugène Claudius-Petit viszont nem hagyta annyiban, alapítványt gründolt, és 1973-ban csak elkezdik építeni a templomot. Két kisebb leállás, majd 1978-ban úgy tűnik, végleg elfogyott a pénz. 11 métert sikerült felhúzni.

2004-ig ez így is marad, mire állami pénzekből sikerül folytatni, két év alatt el is készülnek vele. A franciák viszont elég komolyan veszik az egyház és az állam különválasztását: az elkészült épület nem templomként, hanem kulturális központként funkcionál, gyakorlatilag egy állandó Le Corbusier kiállítás van az alsó helységekben. (Mint megtudtuk, azért minden hónap első vasárnapján csak tartanak egy misét.)

Egy vasárnap reggel autóztunk le a városba, és hát az épület első ránézésre leginkább csak brutális volt. Eleve a teljesen szocreál környék durván determinálta, valószínűleg egy domb tetején, valami rét közepén biztos jobban nézett volna ki.

Azért lesétáltunk, ha már idáig eljöttünk. Jegyet persze csak fent, az ifjúsági és kulturális központban (szintén Le Corbusier épület) lehet kapni, nem baj, amíg Nathalie visszament, mi körbejártunk.

Őszintén szólva egyszerűen nem értettem az egész épületet. Egyes formák, kivágások egyszerűen öncélúnak tűntek, nem volt már sok kedvem az egészhez. Bent azért kezdett megtetszeni a dolog, a vasbetonból szinte játékosan, nagyon szépen voltak részek kivágva ablaknak, ajtónak, gyertyatartónak.

Aztán kezdtek megjelenni a színek is, a plafonon leginkább, egész élénkek, nem is nagyon tudtam vele mit kezdeni, de tetszett.

Mászkáltunk még egy picit, aztán egy szinte eldugott lépcső végén találtuk csak meg a templomi részbe vezető utat, két ajtó, szinte zsilip, benyitunk, és komolyan, katarzis.

Hirtelen összeáll az egész kép. A homlokzaton látszólag véletlenszerűen elszórt fekete pöttyökből bentre egy csillagkép lesz, a lent összevissza színezett plafonból szórt világítás, a tetőből kiálló, öncélú művészkedésnek tűnő bigyókból gyönyörű reflektorok.

Tökéletes tervezői munka, az összes véletlenszerűnek tűnő apróság a helyére kerül. Semmi mesterséges megvilágítás nincs, mindent a különböző színezett üvegeken beszűrődő, vagy a lenti szintről szórt fény jár át. Nem tudunk betelni vele.

Mindehhez olyan akkusztika társul, hogy egy az oltár környékén eleresztett öblösebb hang hosszú másodpercekig visszhangzik. Felhős idő van ráadásul, így percenként változik az egész terem világítása, hangulata.

Nem tudom, mennyi időt töltöttünk bent, de én még nem élveztem ennyire templomot. Hazafele azért elég lehangoló volt a panelvalóság kontrasztja: fiatalok pár nappal látogatásunk előtt gyújtogattak autókat, üzleteket, amit értek. Le Corbusier azt hiszem nem így gondolta ezt az egészet.

(Archív fotó innen, a többi saját, itt van még.)

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (12)