Ingatlan különszám
2000. június
Az ideiglenesen Írországban állomásozó magyarok lapja. Alapítva: 1999. szeptember 18. Szerkesztőség: Antunovics Mónika (D4), Mörk Péter (D18), Rumpf Moni (D18) és Varga Pál (Limerick). Titkár: Verő Levente (D18). Levelezési cím: Ír Gulyás, c/o Levente Verő, 65 Sandyford Hall View, Sandyford, Co. Dublin. Tel: +353 1 295 3897 (otthon), +353 1 706 4448 (mh.). E-mail: ir_gulyas@hotmail.com. Web: http://go.to/ir_gulyas. Minden jog fenntartva! Az itt megjelenő cikkek tulajdonosai a szerzők. A cikkek felhasználása csak a szerzők előzetes beleegyezésével lehetséges.
Nem szeretek a Crestbury Ltd.-től levelet kapni. Az ilyen levelek rosszat jelentenek. Ők az ügynökség, akiktől a házunkat béreljük, és tekintve, hogy egész évben felénk sem néznek, valami komoly okának kell lennie, ha szövegszerkesztőt ragadnak, hogy nyakatekert körmondatokba öntsék mondanivalójukat.
Így aztán érthető, hogy némileg rossz előérzettel bontottam ki az ügynökség minap érkezett levelét. Beleolvastam, azt közlik velünk, hogy ugye nem bánjuk, hogy a havi lakbért jövő hónaptól nyolcszáz fontról kilencszázötvenre emelik. A szokásos taktikánk, hogy elfelejtünk szólni, hogy lejárt a szerződés, és tovább fizetjük a régi lakbért, ezúttal nem jött be.
Évről évre megismétlődik ez a játék; minden évben újra és újra átéljük ez a stresszt: vajon mennyire emelik a lakbért? Maradjunk, vagy költözzünk el? De hova költözzünk, mindenhol ugyanez a helyzet! Egy kollégámtól egyszer megkérdezte egy kevésbé tájékozott rokona, hogy "ti miért fizetitek ezt a borzasztó magas lakbért, miért nem vesztek inkább egy lakást?" Kézenfekvő megoldás, de van egy bökkenője: a dublini lakások elképesztően drágák.
Egy ötven négyzetméteres lakást már meg is tudnék venni tizennégy évi teljes nettó fizetésemből; egy családi ház ennek akár kétszeresébe is kerülhet. Akinek két vagy három élete van, talán össze tud takarékoskodni ennyi pénzt, nekem mindenesetre csak egy van. Egy nemrég elvégzett közvéleménykutatás adatai szerint a húsz és huszonöt év közötti fiatalok negyven százaléka teljesen feladta a reményt, hogy valaha a büdös életben saját lakása lesz.
Nem akad olyan fórum, amely ne hozsannázna, hogy milyen pezsgő ingatlanpiaca van az országnak, micsoda rekorderedményeket lehet elérni, és milyen jó befektetés most lakást venni. Pedig jó a fenét. Igaz, hogy ha valaki jó helyen vesz lakást, akkor azt három-négy év múlva esetleg kétszer annyiért el tudja adni, na de nyilván ezután is szeretne lakni valahol, márpedig az új lakás vagy ház ára ugyanúgy felmegy az alatt a három-négy év alatt. Nem jár jól itt senki, csak az ingatlanügynökök.
A lakásvásárlók helyzetét tovább nehezíti, hogy az ingatlanpiac körül óriási a ködösítés. Ha az ember elolvassa az Irish Times ingatlanmellékletét, az az érzése támad, hogy ebben a városban az emberek mind pazar György korabeli rezidenciákban meg százszobás vidéki kastélyokban laknak, az újságcikkek javarésze ugyanis a több milliós ingatlanokról szól. Nincs egyetlen olyan újság, kiadvány vagy szervezet sem, amely a vevők, nem pedig az eladók szemszögéből mutatná be a piacot.
Az interneten kutatva rábukkantam egy webhelyre, amelyet kivételesen nem valamelyik ingatlanügynökség üzemeltet, és ahol a potenciális vásárlók panaszolták el sanyarú helyzetüket. Az egyik hozzászóló azt írta, hogy elment a bankba kölcsönt kérni, és a maximum, amit kaphat olyan kevés, hogy abból nem telik ki más, csak egy "leaky potting shed in Mullingar". (Mullingar egy néhány tízezer lakosú kisváros Dublintól kilencven kilométerre.)
Találó megjegyzés, azóta sem hagy nyugodni. Ha egy ingatlanügynökség kirakata előtt állok, vagy az újság ingatlanmellékletét böngészem, gyakran eszembe jut, hogy nekem se telik másra, mint egy lyukas tetejű kerti sufnira valahol Mullingarban.
Péter
Négy évvel ezelőtt azért kellett elköltöznöm a házból, ahol szobát béreltem, mert a tulajdonos házaspár eladta a házat, és vett egy másikat, közelebb a belvároshoz. Takaros kis házikó volt, belvárostól, boltoktól és általában mindentől távol, viszont a munkahelyemhez közel, így nekem épp megfelelt. Néhány évvel korábban vették, nyolcvanezer fontért, és kilencven-valahányezerért sikerült eladniuk. Ma ugyanez a ház, ha eladó lenne, kétszázhúszezer fontért cserélne gazdát.
Sajnos egyedül a lakásárak emelkednek ilyen tempóban, a fizetések nem, aminek következtében az udvariasan "affordability indexnek (1)" nevezett szám meredeken esik. Az Irish Times heti ingatlanmellékletében van egy rovat, ahol egymás mellett le van fényképezve egy Dublinban nemrég gazdát cserélt átlagos ház, és öt másik ingatlan, amelyeket ugyanezért a pénzért Európa más országaiban lehetne venni. Tengerparti villák, ötszobás belvárosi lakások és vidéki udvarházak fényképei sorakoznak a szerény külsejű dublini ingatlanok mellett.
Vajon mi az oka annak, hogy Európa egyik legkisebb népsűrűségű országának alig másfél millió lakosú városában világviszonylatban is ennyire irreálisak az ingatlanárak?
Karl Marx óta tudjuk, hogy az árakat a kereslet és a kínálat viszonya határozza meg. Ha valami iránt megnövekszik a kereslet, és ezzel párhuzamosan lecsökken a kínálat, akkor a híres holland tulipánőrületre jellemző jelenségek alakulnak ki. Dublinban évek óta megszokott dolog, hogy az újonnan épült házakat órák alatt eladják, hosszú sorok kígyóznak az ingatlanügynökség irodája előtt az árusítás megkezdésekor; az igazán elszántak néha már előző este beállnak a sorba, és egész éjszaka az utcán dekkolnak. Tavaly egy különösen kedvező árú belvárosi apartmanblokk lakásaiért egy héttel korábban kezdtek sorba állni: a járókelők pedig aprópénzt dobáltak a sorakozóknak, mert azt hitték róluk, hogy koldusok.
A kereslet növekedéséért számos tényezőt tesznek felelőssé. Az első a demográfia - Írország lakossága százötven év után először tartós növekedésnek indult, és elérte a századeleji szintet. (Ez nem tévedés: a múlt század közepén pusztító éhínség és azt ezt követő kivándorlási hullámok következtében Írország lakossága felére csökkent.) Nem elsősorban arról van szó, hogy több gyerek születik, hanem hogy megállt a kivándorlás. A hatvanas években még minden évben több tízezren hagyták el a szigetet, hogy Angliában, az Egyesült Államokban, vagy Ausztráliában keressenek munkát. A megjavult gazdasági helyzet teremtette munkalehetőségek miatt ma épp az ellenkezője történik: a cégek kénytelenek külföldről hozni a szakképzett munkaerőt, elsősorban az informatikában dolgozó mérnököket.
Írország geográfiailag ugyanolyan torz, mint Magyarország: gyakorlatilag minden fontos dolog a fővárosi vízfejben összpontosul. A munkalehetőségek negyven százaléka Dublin hatvan kilométeres körzetében található. Ez pedig a főváros felé gravitálja a lakosságot.
A gazdasági helyzetnek köszönhetően sok embernek hirtelen sok pénze lett: elég megnézni, hogy hány vadonatúj Mercedes furikázik Dublin utcáin. Akinek figuratívabb összeg van a bankszámláján, az igyekszik befektetni, hogy ne a bankban romoljon a pénz. Az ingatlan pedig biztos befektetésnek látszik, mert kiadni mindig ki lehet egy lakást, akkor is, ha az ára nem emelkedik.
Megjelentek az ingatlanpiacon a hazaköltöző emigránsok is, akik egy élet megtakarításával a zsebükben térnek vissza szülőföldjükre, hogy itt éljék le öreg napjaikat. A vevő zsebében lapuló tömött pénztárca pedig, mint tudjuk, áremelkedést gerjeszt.
Írország az európai pénzügyi unió tagja. Igaz ugyan, hogy a közös pénz, amióta megvan, egyfolytában esik, de az unió azt is jelenti, hogy Írországban is az európai kamatlábak érvényesek. Ezek pedig jóval alacsonyabbak, mint a korábbiak, amelyeket a kormány szándékosan magasan tartott, hogy külföldről idecsalogassa a tőkét. Az alacsonyabb kamatlábak azt jelentik, hogy a potenciális lakásvásárlók nagyobb kölcsönt tudnak felvenni. Megint a tömött pénztárca esete.
Végül valamennyi keresletnövelő tényező közül a legjelentősebb: a befektetők jelenléte a piacon. Egy befektető nem kispályázik, nem bérből vagy fizetésből él, és nem apránként, kínkeservesen kell összetakarékoskodnia a pénzt. Megengedheti magának, hogy tízezer fonttal többet fizessen a lakásért, mert van neki miből. A befektetők zsebében mindenki másénál vastagabb pénztárca lapul, amivel mára elérték, hogy gyakorlatilag csak ők maradtak a piacon, meg esetleg azok a fiatal házasok, akiknek a szülei üzletemberek, politikusok vagy bankrablók. A látványos áremelkedés újabb befektetőket vonz a piacra, akik tovább növelik a keresletet, tovább nyomják az árakat, újabb befektetőket vonzva ezzel, és így tovább, a csillagos égig.
Nézzük most a mérleg másik oldalát, a kínálatot! Több olyan tényezőt találunk, amelyek a kínálatot csökkentik, tovább billentve ezzel a kereslet-kínálat mérlegét.
Minden ellenkező irányú híresztelés ellenére Dublinnak nincs átfogó, hosszú távú fejlesztési koncepciója. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy ami átgondolt dolog épült ebben a városban, azt még mind az angolok építették, 1922 előtt. Az építési engedélyek kiadásakor az építési vállalkozó, és nem a város vagy az ország érdekeit tartják szem előtt. Így épült fel a Liffey Valley bevásárlóközpont a közeli lakónegyed (Lucan) főtere helyett a negyed szélén, az autópálya mellett. Az építési vállalkozó úgy gondolta, hogy ez utóbbi hely kedvezőbb, mert így a fél városból ideautózhatnak az emberek. (2) Aki Lucanban lakik, azt meg ott egye meg a fene. Az építési vállalkozók különben is szívesebben építenek irodaházakat mint lakásokat, mert az előbbieket sokkal jobban ki lehet adni.
Mint ismeretes, az ír kormány problémamegoldó képessége csekély. Ez pedig komoly kínálatcsökkentő tényező. Néhány vitatott hatékonyságú intézkedéstől eltekintve gyakorlatilag karba tett kézzel nézik, hogy mi történik a lakáspiacon, és ezzel párhuzamosan hogyan emelkednek a lakbérek. Ki tudja, talán fel sem fogják, hogy milyen messzeható szociális következményekkel jár a kialakult helyzet.
A lakáshiány nem csak a lakásárakat, de a lakbérekett is felfelé nyomja - amire a kormány megint csak széttárja a kezét, arra hivatkozva, hogy piacgazdaság van, a tulajdonosok annyiért adják ki a lakásaikat, amennyi a bérlők fizetni hajlandók. Miért kellene itt államilag beavatkozni? Igaz, volt már példa rá, hogy Írországban állami intézményt hoztak létre a bérleti díjak szabályozására, és ez a különleges bíróság gondoskodott arról, hogy az ingatlantulajdonosok lehetőleg ne zsigereljék ki a bérlőket, és csak annyi bérleti díjat szedjenek tőlük, amennyit azok ki tudnak fizetni. De ehhez előbb egymillió embernek éhen kellett halnia. Tanulság: hiába gyártják Írországban a Viagrát, az ír kormány politikai impotenciáján ez nem segít.
Mindez azonban eltörpül a legfontosabb tényező mellett: ó kapzsiság, ingatlanspekuláció a neved! Azt mindenki tudja, hogy dublini házak árában talán ha egyharmadot tesz ki az építés költsége, a többi a telek ára. Kevéssé ismert tény, hogy a Dublinban és környékén fellelhető olyan telkek, amelyekre egyáltalán építkezni lehet, különböző fedőcégeken keresztül nyolc ember kezében összpontosulnak. Ez a nyolc ember pedig nem siet eladni ezeket a telkeket. Dublin külvárosaiban megszokott dolog a lakónegyedek közé ékelt legelő vagy szántóföld: a tulajdonos várja, hogy a telek értéke tovább növekedjen.
Nehéz lenne megmondani, meddig tart még az ingatlanárak ámokfutása. Azt a feltevést talán megkockáztathatjuk, hogy Európa egyik legkisebb népsűrűségű országának alig másfél millió lakosú fővárosában ez a helyzet sokáig nem maradhat így. Különféle elképzelések vannak rá, hogy mi fog történni, ha véget ér majd a konjuktúra. Íme két verzió, az egyiket a vevők terjesztik, a másikat az ingatlanügynökök:
Az első változat szerint megismétlődik az, ami Angliában történt tíz évvel ezelőtt, és az éveken át tartó konjuktúra után az ingatlanpiac összeomlik. Banki szakkifejezéssel élve "negative equity"-nek nevezik azt, amikor valaki vesz egy házat baromi drágán, és egy évvel később csak sokkal kevesebbért tudja eladni. A nagy angol ingatlanbukta is gazdasági fellendüléssel kezdődött: sok embernek sok pénze lett, amin elkezdtek lakást vásárolni. Természetesen akinek nincs pénze, az is szeretne lakni valahol, a bankok pedig fűnek-fának osztogatták a kölcsönöket, mivel a kölcsönök biztosítékául ott volt a ház, ami biztos üzletnek látszott. Azután a kilencvenes évek lején beütött a recesszió, felmentek a kamatlábak, és egyre többen akadtak olyanok, akik nem tudták tovább törleszeni a kölcsönüket. El kellett adniuk a házat, hogy a banknak a pénzt visszafizessék. Egyszer csak megtelt az ingatlanpiac kétségbeesett eladókkal, akik minél gyorsabban szerettek volna túladni a házukon, mindegy hogy mennyiért. Ez aztán be is tett a lakásáraknak; vannak olyan környékek, ahol felére esett az ingatlanok értéke. Az összeomlás máig tartó következményekkel járt.
A másik változat úgy szól, hogy amíg a lakásépítés nem tud lépést tartani a kereslettel, addig az árak tovább fognak növekedni. Néhány év múlva, feltéve, hogy addigra sikerül elegendő számú új házat építeni, az áremelkedés lelassul, majd leáll, és a piac egyensúlyba kerül. Az ingatlanügynökök megegyeznek abban, hogy a "negative equity" jelenségtől nem kell tartani, ha lesz is egyáltalán, csak néhány környékre fog korlátozódni. Ez bátorítóan hangzik. Azt azért ne felejtsük el, hogy az ingatlanügynökök lakások eladásából élnek.
Az egész helyzet engem leginkább az agárversenyre emlékeztet: tavaly nem volt elég pénzem, hogy lakást vegyek, ezért várnom kellett egy évet. Idén több pénzem van, de közben az árak is felmentek. Mint ahogy az agarak futnak a műnyúl után, amit az orruk előtt húznak, úgy próbálok én is lépést tartani a lakáspiac eseményeivel. Akinek nincs pénze, az mindig rosszul jár, ezt nagyjából azóta tudjuk, amióta a föníciaiak feltalálták a pénzt.
Nem tudom, hogy hová vezet majd ez az egész. Mindenesetre az agárverseny úgy végződik, hogy mikor a kutyák befutnak és végre utolérik a prédát, amit egész eddig kergettek, a pálya széléről besétál egy ember és egy dobozzal letakarja a műnyulat. A kutyák tanácstalanul szaglásszák körbe a dobozt, láthatólag nagyon nem értik, hogy mi történt.
Péter
Elöljáróban le kell szögeznem, hogy Dublinban az átlagember már nem tud lakást venni, ilyesmin tehát csak akkor gondolkodjunk, ha az apukánk milliomos, vagy bankot raboltunk, vagy megtaláltuk a Leperchaun kincsét. Ha egy házaspár mindkét tagja dolgozik, ketten együtt kapnak kb. 150 ezer font kölcsönt. Egy két hálószobás lakás 200 ezer fontnál kezdődik, de lehet kapni többért is. A különbséget, ami kb. két év bruttó fizetésének felel meg, nekünk kell előteremteni valahogy.
Ha ez megvan, döntsük el, hol szeretnénk lakni. A tágabban értelmezett város - nagyjából az M50 autópálya-körgyűrűn belül eső rész - nagyon drága, így ha szűkös a költségvetésünk, kénytelenek vagyunk távolabb költözni. A Dublin környéki falvakban és kisvárosokban sorra nőnek ki a földből az új lakóparkok, ahol lényegesen olcsóbban - kürölbelül feleannyiért - lehet házat venni, mint a városban. Sokaknak csak erre van pénzük, így az érdeklődés óriási: ezek azok a házak, amelyekért a vevők hajlandók akár egész éjszaka is sorbaállni. Az ügynökségek úgy hirdetik az ilyen helyeket, hogy "csak 70 mérföldre Dublintól". (Azt mégse írhatják, hogy "Lyukas tetejű kerti sufnik nagy választékban kaphatók Mullingarban", pedig ez utóbbi közelebb állna az igazsághoz.)
Vannak olcsóbb környékek a belvárosban is: a Christchurch, a Guinness sörgyár és a Four Courts környéke - itt lakik Dublin tizenháromezer kábítószerfüggőjének jelentős része, ami a lakásárakon is meglátszik. Egy ingatlanos mondás szerint a lakásárakat három tényező alakítja ki: "location, location and location", magyarán, hogy a kégli hol van. Függőfolyosós, összegraffitizett falú bérkaszárnyák (council flat) szomszédságában a lakások is olcsóbbak. Mónikával ki is találtunk egy trükköt: a megvásárolni szándékozott lakás környékén az éj leple alatt telefirkáljuk a falakat "drogosok takarodjatok!", és "a drogkereskedőket elkergetjük!" feliratokkal, amitől a környékbeliek beijednek, és gyorsan elkótyavetyélik a lakásaikat. (A terv gyengéje, hogy a feliratok láttán esetleg tényleg odaszoknak a narkósok.) Érdemes különben olyan környékre költözni, amit már ismerünk: laktunk ott korábban, vagy vannak arrafelé ismerőseink, mert ránézésre nem mindig lehet eldönteni, hogy mit tartanak a helybeliek jó környéknek és mit rossznak.
A város lakóinak kétharmada angol mintára három hálószobás ikerházakban lakik. Egész falansztereket építettek ezekből a "szemi"-nek (3) becézett házakból, a Three Rock hegy tetejéről lenézve a városra csupa ilyet látunk. A hegy tetejéről leginkább is sertésólakra hasonlítanak, még kifutó is van minden házhoz, egy zsebkendőnyi méretű hátsó udvar formájában. A belváros egyes részeit leszámítva apartmanblokkokat alig találunk, most kezdték csak el építeni őket, egyrészt azért, mert a házak lassan olyan drágák lesznek, hogy senki sem fogja tudni megvenni őket, másrészt azért, mert a kormány nemrég hozott egy határozatot, hogy növelni kell a városokban a népsűrűséget.
A következő dilemma a használt lakás kontra új lakás kérdés. Egy új lakással mindig kevesebb gond van, ráadásul ha saját magunk fogunk lakni benne, akkor nem kell rá illetéket fizetni. Ha ez lesz az első lakásunk, akkor jogosultak vagyunk a kormány által nagylelkűen felajánlott "első vásárlók segélyére" (first time buyers' grant) - háromezer font, csepp a tengerben a lakás árához képest, de legalább egy-két bútort tudunk belőle venni. Az új lakások ellen szól, hogy nagyon kevés van belőlük, ráadásul általában az Isten háta mögött két lépéssel építik őket, ahová autó nélkül lehetetlen eljutni, és a környéken kocsmákon kívül nincsenek se boltok, se iskolák, se orvos, se más olyan intézmény, amelyet általában a civilizáció fogalmával kapcsolunk össze.
Amennyiben kialakult elképzelésünk van, hogy mit, hol, és főleg miből szeretnénk venni, a következő lépés a környékbeli ingatlanügynökségek felkeresése. Az ingatlanügynök itt egy megbecsült szakma, nem úgy mint Magyarországon, ahol a Gazdasági Versenyivatal ügyeinek jelentős részét fantom-ingatlanügynökségek ellen beadott panaszok teszik ki. Errefelé nem szokás újsághirdetés alapján lakást adni vagy venni, gyakorlatilag a teljes forgalom ügynökökön keresztül bonyolódik.
A nagyobb ügynökségek haladtak a korral és saját webhelyük is van. Ezek csillognak-villognak, de nagyon ritkán frissítik őket. Amikorra a webre kikerül a lakás, addigra lehet, hogy már el is adták, vagy ha nem, akkor nem is fogják. Nincs más hátra, rá kell szánni egy szombat délelőttöt, és végigjárni a kiszemelt környék ingatlanügynökségeinek irodáit.
Mielőtt belépnénk az ajtón, egy dolgot véssünk az emlékezetünkbe. Az ingatlanügynök nem a mi oldalunkon áll. Ő az eladótól kap százalékot, ezért nyilván mindent elkövet majd, hogy elsózza a lakást, és lehetőleg minél magasabb áron. Meg kell hagyni, hogy derekas munkát végeznek: színes prospektust gyártanak minden eladó lakásról, fényképpel a címlapon, és részletes leírással a belső oldalon. Még arra is képesek, hogy a ház fényképére Photoshoppal kék eget és fehér bárányfelhőket retusáljanak, a kedvezőbb vizuális összhatás érdekében. ("Mi a házat áruljuk, és nem az időjárást!" - méltatlankodott az egyik ingatlanügynök, amikor egy tévériport leleplezte a turpisságot.) Meg kell tanulnunk olvasni az ilyen prospektusok sorai között. A "félrevezetően tágasnak tűnő nappali" azt jelenti, hogy a nappali olyan kicsi, mint egy gyufásskatulya, a "ház teljes felújításra szorul" azt, hogy jobban járunk, ha leromboljuk, a helyét felszántjuk és bevetjük sóval, a "közel a DART-hoz, két megálló közt is választhatunk" pedig azt, hogy a sínek tényleg közel vannak, de mind a két DART-megállótól baromi messze van, és így tovább. Két-három lakás megnézése után már tudni fogjuk, hogy mennyivel kell osztani az ingatlanügynök állításait, a tizedik lakás után pedig már mi magunk is tudunk majd ugyanilyen fellengzős stílusban fogalmazni.
A használt lakások kétféle módon cserélnek gazdát, az egyik a "public auction" (nyilvános árverés), a másik a "private treaty" (szerződés). Árverésre általában csak a nagyobb értékű ingatlanokat viszik, a többség szerződéssel adja el a lakást. Árverést elvileg akkor tartanak, ha nagyon nagy az érdeklődés, és a potenciális vevők egymást ölik, hogy melyikük vegye meg az ingatlant. Egy árverésre bocsátott lakás hirdetési kampánya természetesen drágább, mint a szerződéssel eladott lakásé, ezért az ingatlanügynökök igyekeznek meggyőzni az eladókat, hogy a házuk iránt óriási a kereslet, érdemes árverésre vinni.
Maga a licitálás az ügynökség irodájában zajlik le, egy előre kitűzött időpontban. A hirdetésekben közzéteszik az irányárat, de az árverés előtt az eladó és az ingatlanügynök egymás között megegyezik egy árban, ami alatt semmiképpen nem adják el a lakást. Ha a licitálás eléri ezt az összeget, az árverést vezető ügynök bejelenti, hogy "the house is on the market" (kivéve ha előtte megegyeztek a vevővel, hogy nem fog szólni). Innentől kezdve azé a ház, aki a legtöbbet fizeti érte. Ha senki sem hajlandó annyit fizetni, amennyi a vevő szeretne, akkor az ingatlant visszavonják az árverésről. A dublini árverések fele sikertelen, és visszavonással végződik. Olyan is van, hogy senki sem jelenik meg a kitűzött időpontban. Az eladó ilyenkor újra meghirdeti a házat, ezúttal már szerződéses eladásra, és esetleg pár ezer fonttal olcsóbban.
A szerződéses megoldás annyiból áll, hogy az ingatlanügynök megmutatja a lakást a potenciális vevőknek. Akinek komolyak a szándékai, az az ügynökön keresztül ajánlatot tesz, amit az eladó vagy elfogad vagy nem. Ha nagy az érdeklődés, akkor az eladó várni szokott egy pár hetet, és hagyja, hogy a vevők egymásra licitáljanak és szép lassan feljebb nyomják az árat. Ilyenkor is van irányár, amit vagy úgy adnak meg, hogy "price in excess of", vagy pedig úgy hogy "price range". Első esetben az eladó nem fogja eladni a lakást a megadott ár alatt, második esetben elvi lehetőség van az alkudozásra. (Természetesen csak akkor, ha mi vagyunk az egyedüli vevők.)
Ha a vevő történetesen a mi ajánlatunkat találja elfogadásra érdemesnek, akkor az ingatlanügynökön keresztül üzen, hogy rendben, miénk a lakás. Ilyenkor mind a két fél kerít egy ügyvédet, akik megcsinálják a szerződést, beszerzik a tulajdoni lapot, és elintézik a jogi formaságokat. Ez minimum három-négy hétig tart, de tarthat sokkal tovább is. A ház előtti táblára ilyenkor felkerül a "sale agreed" felirat, jelezvén, hogy az eladó már igent mondott valakinek. A ház azonban addig nem a miénk, amíg a szerződés el nem készül, és a felek alá nem írják. Ha ez alatt a kritikus néhány hét alatt netán felbukkan egy újabb potenciális vevő, aki nem átall néhány ezer fonttal többet ígérni a házért, akkor könnyen előfordulhat, hogy a vevő visszavonja az adott szavát, és a többet ígérő új vevőnek adja el a lakást. Szakszóval gazumpolásnak hívják ez a műveletet, és ilyenkor szidhatjuk az eladó felmenőit, de semmi egyebet nem tehetünk, a dolog ugyanis teljesen legális.
Technikailag sokkal-sokkal egyszerűbb új lakást venni. Nincs árverés, se gazumpolás, megmondják hogy mikortól kezdik el árulni a lakásokat, előre elküldik az árlistát és a tervrajzokat, így a jegyzés napján felkészülten mehetünk a helyszínre. (Érdemes jóval nyitás előtt odamenni. Esetleg egy-két nappal is.) Általában a helyszínen le kell tenni ötezer font foglalót, a szerződés elkészültekor (egy-két hét, új lakásnál valamivel egyszerűbb) pedig a vételár tíz százalékát. A teljes összeget csak beköltözéskor kell kiperkálni, ami esetleg több hónappal később is lehet.
Van még néhány apróbb teendőnk az adásvétel lebonyolításakor, úgymint: kicsengetni egy százalékot az ügyvédnek, hogy legyen neki miből etetni az éhező gyerekeit, beszerezni egy építészi szakvéleményt a házról, ami a kölcsönt folyósító bank számára igazolja, hogy az épület nem fog összedőlni az első tüsszentés után, ha másodkézből vettük a lakást, akkor kifizetni az illetéket, bútorokat venni, biztosítást kötni, és így tovább. Ezek az úgynevezett járulékos költségek, amelyeket a vételáron felül kell még kifizetnünk, és körülbelül a vételár tíz százalékát teszik ki.
Ezek után igazi megkönnyebbülés lesz beköltözni új otthonunkba. Hurrá, nem kell többet attól rettegnünk, hogy vajon mennyivel emelik a lakbért! Persze ha aggódnivalóra vágyunk, könnyen találunk magunknak: szomszédok, nedves falak, csöpögő csapok, emelkedő kamatlábak, és így tovább...
Péter
A lakásárakat látva könnyen támadhat az az ötletünk, hogy az ingatlanpiac valamennyi rákfenéjét, háromezer fontos négyzetméterárakat, gipszkartonból összetákolt ikerházakat, pénzéhes ingatlanügynökök hadát mind megkerülhetjük egy elegáns huszárvágással, ha saját magunk építjük fel a házunkat. Amint ezt a következőkben látni fogjuk, sajnos nem ennyire egyszerű a helyzet.
A magánerős lakásépítkezés Írországban szinte teljesen ismeretlen. A tavalyi évben mindössze huszonvalahány lakás épült így Dublinban, az összes többit - hétszázvalahányat - építési vállalkozó cégek építették.
Kezdjük az elején: először is kell egy telek. Itt nagyjából el is akadunk, ugyanis az ingatlanár-robbanás döntő oka a telekspekuláció, tehát ha találunk eladó telket egyáltalán, az nagyon-nagyon sokba fog kerülni. Ez azt jelenti, hogy mire áll a házunk, legalább annyiba fog kerülni, mintha készen vettük volna. Mindegy, tegyük fel, hogy van egy telkünk.
A következő állomás az építési engedély. Ha olyan buták voltunk hogy olyan telket vettünk amire nincs érvényes építési engedély, akkor gyakorlatilag nem telkünk van, hanem legelőnk, amire kihajthatjuk a birkáinkat, de mást nem nagyon kezdhetünk vele. Építési engedélyt a helyi önkormányzattól kell kérni. Az önkormányzatok viszont már korábban észbe kaptak, és nem adnak építési engedélyt, csak a helyi lakosoknak.
Mindegy, tegyük fel, hogy helyi lakosok vagyunk. A telken tuti, hogy nincs se víz, se szennyvízcsatorna, villany sem valószínű. Kutat kell ásnunk, emésztőgödröt kell csináltatnunk, és be kell vezettetnünk a villanyt. Ezek közül egyiket sem teszik meg ingyen.
Ha vannak már közműveink, akkor hozzákezdhetünk a tulajdonképpeni házépítéshez. A kőből épült házhoz kőműves és ács kell, valószínűtlen hogy találunk rendes mesterembert, aki eljönne nekünk melózni, amikor az egész város hanyatt-homlok építkezik.
Alternatív megoldásként vehetünk egy skandináv faházat. A dolog úgy működik, hogy a félkész házat az ajtókkal, ablakokkal, szögekkel és csavarokkal együtt hajóra rakják Finnországban, és küldenek vele egy ácsot, aki három-négy segédmunkással (ezeket nekünk kell szereznünk) pár hét alatt összerakja a házat. (Feltéve, hogy a beton alapozást előzőleg már megcsináltattuk valakivel.) Meglepő módon ezek a házak tartósabbak, melegebbek, tágasabbak, szebbek és nem utolsósorban olcsóbbak, mint a kőből épültek, mégis alig látni belőlük egy-kettőt mutatóba. Valószínűleg pszichológiai okból, a fából való építkezésnek itt nincs hagyománya, és aki egész életét kőházban töltötte, nehezen fogja rászánni magát egy ilyen szokatlan épületre.
Végül egy tuti tipp, végszükség esetére: vegyünk egy mikrobuszt meg egy lakókocsit, aztán keressünk egy gazdátlanul álló telket vagy kerítéssel el nem kerített közterületet, parkoljunk le, és máris otthon vagyunk. Több tízezren élnek így az országban, az utak mentén, időről időre tovább vándorolva. Angolul "travellereknek", utazóknak hívják őket. Magyarul a vándorcigány kifejezés illik rájuk, habár a cigánysághoz etnikailag semmi közük sincs. Mindenesetre a társadalom nagyjából úgy kezeli őket, mint nálunk a cigányokat, számítsunk rá, hogy nem leszünk túlságosan népszerűek. Sebaj, amíg mindenki más súlyos pénzeket fizet azért, hogy saját háza legyen, mi pedig az út szélén potyázunk, nyugodtan mondhatjuk, hogy csak irigykednek ránk!
Péter
Koszorús költőnk, Faludi György írja a "Pokolbéli víg óráim" című könyvében, hogy az amerikai magyar munkások mind arról panaszkodtak neki, hogy hát igen, jól élnek ők itt, de a morgács az fenn ül a háztetőn. Szegény Gyuri bácsi egy ideig azt hitte, hogy a morgács valami ornitológiai fenomén, a gólyához hasonló madár, mígnem egyszer rájött, hogy igazából a "mortgage"-ről, azaz a házra felvett jelzálogkölcsönről van szó.
Ez a madár errefelé is honos. Sőt, tekintve a lakásárakat, kölcsön nélkül tizenöt-húsz évig tartana összekuporgatni a szükséges összeget. Szerencsére a lakáspiaccal ellentétben a kölcsönök piacán túlkínálat van; szinte utána dobják az embernek a pénzt. A bankot elsősorban az érdekli, hogy vissza tudjuk-e fizetni a kölcsönt. E célból vinnünk kell egy igazolást, hogy van állandó munkahelyünk, és egy kimutatást az elmúlt évi jövedelmünkről. (Ez a P60-as nyomtatvány, amit az adóhivatal küld minden tavasszal. Ha nincs kéznél, akkor az is elég, ha a munkaadónk beleírja a levélbe az éves fizetésünket.) Két ember közösen is vehet fel kölcsönt, általában férj és feleség együtt szoktak, de ez nem kritérium: két testvér vagy barát is vehet közösen házat, ugyanolyan elbírálás alá esnek.
Pár éve még általános gyakorlat volt, hogy a kölcsön összege nem haladhatta meg az éves bruttó fizetés két és félszeresét. (Közösen felvett kölcsönnél a nagyobbik fizetés két és félszeresét plusz a kisebbik fizetés egyszeresét.) Ebből a pénzből mai árak mellett tényleg csak egy lyukas tetejű kerti sufnit kapni valahol Mullingarban, és közben a kölcsönök kamatlábai is lementek, így ennél jóval nagyobb összeget is hajlandók folyósítani. Az ökölszabály az, hogy a havi törlesztőrészlet lehetőleg ne haladja meg a havi nettó bevétel egyharmadát. (Ellenkező esetben szó szerint száraz kenyéren és vízen fogunk élni.)
Természetesen valamivel nekünk is hozzá kell járulnunk a beruházáshoz: a vételár és járulékos költségek egy részét nekünk kell állnunk. Ez az önrész tíz százaléknál nem lehet kevesebb, ehhez a bank ragaszkodik. A pénzt nem ér másra használni! Igazából nem is tudnánk, mert a csekket a bank közvetlenül az ügyvédünknek adja, aki az adásvételi szerződést intézi. A bank ragaszkodik továbbá ahhoz, hogy a lakásra kössünk biztosítást, amely természeti katasztrófa vagy tűzkár esetén fedezi az újjáépítés költségeit, magunkra pedig életbiztosítást, ami halálunk esetén visszafizeti a kölcsön még nem törlesztett részét. Ja igen, és kell vinnünk egy úgynevezett "valuation report"-ot is, amiben egy ingatlanszakértő (száz fontért) igazolja, hogy a lakást tényleg annyit ér, amennyit fizetünk érte. Nem bíznak semmit a véletlenre.
A bankok szeretik a morgácsot. Nem csak azért, mert a húsz-huszonöt-harminc éves futamidő alatt a kölcsönvett összegnek másfélszeresét (!) fizetjük vissza, hanem azért is, mert ha besokallnánk, biztosítéknak ott az ingatlan, amit végveszély esetén a bank lefoglal és pénzzé tesz. Emiatt van az, hogy a lakáshitelek kamata jóval alacsonyabb, mint a rövid lejáratú, általános célú kölcsönöké.
A mortgage legegyszerűbb és legnépszerűbb formája a változó kamatozású, hosszú lejáratú hitel. Ezt havi részletekben kell törleszteni: minden hónapban ugyanakkora összeggel. A törlesztőrészlet egy része kamat, másik részével pedig a tőkét törlesztjük. A kölcsön visszafizetett részére természetesen nem kell tovább kamatot fizetnünk, ezért ahogy telnek-múlnak az évek, a részlet egyre kisebb része lesz a kamat, és egyre nagyobb rész fordítódik a tőke törlesztésre. Baj csak akkor van, ha a jegybank megemeli a kamatlábakat, mert a kereskedelmi bankok ezt továbbhárítják az adósokra, magyarán felemelik a törlesztőrészletet. Ilyenkor, ha van dugipénzünk, segíthetünk a bajon úgy, hogy azt egy összegben befizetjük a tőke törlesztésére, mert ha kevesebbel tartozunk, kevesebb kamatot kell fizetni.
A futamidő első néhány évére kérhetjük a kamatláb rögzítését, így ha időközben felmennek a kamatlábak, akkor jól járunk. Persze a bankok se hülyék, a rögzített kamatláb mindig magasabb, mint az éppen aktuális változó kamatláb - méghozzá arányosan, minél hosszabb időre kérünk állandó kamatlábat, az annál többe kerül nekünk. A számokat a bank határozza meg, és ők sem szeretnének rosszul járni, ezért a változó kamatozású kölcsön valószínűleg olcsóbbra jön ki, mint a fix kamatozású. Ez utóbbit inkább azzal reklámozzák, hogy nincs benne bizonytalansági faktor, nem érhetnek kellemetlen meglepetések.
Újkeletű találmány az "endowment mortgage". Itt nem a kölcsönt törlesztjük, hanem egy befektetési alapba fizetünk be rendszeresen. A futamidő végén kedvező esetben éppen annyi pénz gyűlik össze az alapban, amennyiből a kölcsönt egy összegben, kamatostul vissza tudjuk fizetni. Sőt, ha szerencsénk van és a befektetési alapnak jól ment a sora, még marad is valamennyi pénz, amit egy összegben megkapunk. Hol van itt a kutya elásva? Nos, a bank rendszeresen felülvizsgálja a befektetési alap üzleti eredményeit, és ha úgy ítélik meg, hogy a betétünk értéke nem nő elég gyorsan, akkor felemelik a havonta befizetendő összeget.
A vásárlóért folytatott küzdelemben a bankok mindenféle csábító szolgáltatásokat találtak ki. Ilyen a "payment protection", vagy törlesztési biztosítás, ami meghatározott ideig fizeti helyettünk a részleteket, ha mi elveszítenénk a munkánkat, vagy baleset érne, ami miatt egy ideig nem tudunk dolgozni, vagy ilyesmi. Ha átmeneti pénzzavarba kerülünk, akkor egy időre (maximum egy évre) kérhetjük a törlesztés felfüggesztését, ez a "payment holiday". Mind a két szolgáltatásnak ugyanaz a hátránya - pénzbe kerül.
A maga szerény eszközeivel az állam is segíti a lakásvásárlókat: a törlesztés első öt évében a kamat egy részét leírhatjuk az adóból: havonta körülbelül száz fonttal kell kevesebbet fizetnünk.
Az ügyintézés elég sokáig eltarthat, a lakásvásárláshoz meg általában gyorsan kell a pénz, ezért nem árt előre beadni a kölcsönkérelmet, kipróbálni hogy vajon jóváhagyják-e. Ez az úgynevezett "mortgage in principle", amikor a bank elbírálja a kérelmünket mintha tényleges igénylésről lenne szó, és ír egy levelet, hogy ilyen és ilyen feltételek mellett hajlandó ennyi és ennyi pénzt kölcsönadni. Ha később ezzel a levéllel visszamegyünk a bankba, akkor már nem kell újabb kérelmet beadnunk.
Péter
Első állomásunk Stepaside Park, egy újonnan épült lakópark a város szélén. A telep négy- és öt hálószobás házakból áll, itt mi nem rúgunk labdába, de az ügynökség weboldalán azt olvastam, hogy a jövő hónapban egy- és kétszobás apartmanokat is árulnak majd ugyanitt, menjünk ki és nézzük meg. Szépen süt a nap, mikor a telepre érünk - Leventét sikerült rávennünk, hogy fuvarozzon el minket -, mindjárt fel is mérjük a környéket. A lankás domboldalra épült telepet jobbról és balról egy-egy nagyfeszültségű távvezeték határolja. Úgy látszik, itt nincsenek szabályok amelyek előírnák, hogy távvezeték közelébe nem szabad lakóházat építeni. Mindegy, nézzük a kilátást. Lent a völgyben, alig egy-két kilométerre az autópálya-körgyűrű építkezése folyik; a leendő autópálya túloldalán pedig egy szemétlerakó telep éktelenkedik. Mindegy, nézzük meg az épülő apartmanblokkot!
Beautózunk a házak közé, mindennek vadonatúj kinézete van, alig egy-két házban laknak. Végighajtunk a kacskaringós utcákon, de apartmanok sehol. A telep túlsó végén végül megtaláljuk a három apartmanblokk helyét: az elsőt már elkezdték alapozni, a másik kettőből még semmi sincs.
- Lófasz fog itt folyni, nem acél! - jegyzem meg keserűen, Örkény Istvánt idézve. (4)
(Egy hónappal később csakugyan elkezdték árulni az apartmanokat, "sold from plans" módszerrel, azaz a házakból még csak a tervrajzok vannak meg. Hat hónap múlva készülnek majd el vele. Ha elkészülnek.)
* * *
Próbálkozzunk most a használt lakások piacán! Mónika kifigyelt egy ígéretesnek látszó egyszobás lakást az N11-es út mentén, közel a UCD-hez (5), jó tömegközlekedéssel. Irányár 170 ezer font. Nem baj, nézzük meg. Felhívom az ügynökséget, hogy megkérdezzem, mikor lehet megnézni a kéglit. Mondják, hogy holnap, és ami az árat illeti, a 175 csak irányár, és már van valaki, aki hajlandó 180-at fizetni. Nem baj, nézzük meg.
A háztömb és a környék csodálatos, a tetejébe még az idő is szép, egy kicsit sétálgatunk a ház körül a parkban mielőtt bemennénk. A lépcsőházban egy kosztümös asszonyságba botlunk, ő is épp a nyolcas számú lakásba igyekszik. A lakások száma nincs kiírva a csengőkre, ezért találomra becsengetünk valahova. Épp jó helyre. Felhívnak minket az első emeletre.
Belépünk a lakásba, ahol egy mélynövésű ingatlanügynök-néni fogad. Kipipálja a nevünket a listáján, és ad a lakásról egy színes szórólapot. Nézzünk körül! A nagyszobába lépve kiderül, hogy nem vagyunk egyedül, rajtunk kívül még hat-nyolc potenciális vásárló is ott bámészkodik. Sőt, egyre újabb emberek kerülnek elő: a fürdőszobából, a konyhából, a hálószobából és a WC-ből. Mintha házibulin lennénk. A lakás amúgy nagyon szép, a nappali parkettás, ízlésesen van berendezve, és elég tágas is. Kérdezem az ügynököt, hogy tegnap óta van-e újabb ajánlat. Van, valaki hajlandó 185 ezret fizetni. Te jó ég, ezek meg sem állnak kétszázig! Úgy látom, mi itt nem rúgunk labdába. Az ügynök háromszor is lapoz a listáján, mire megtalálja a nevemet, hogy beírja mellé a "not interested" megjegyzést.
Kifelé menet két újabb látogatóba botlunk, akik tanácstalanul ácsorognak a feliratok nélküli csengőgombok előtt.
- Az első emeleten balra! - közlöm velük, mielőtt még megkérdeznék, hogy merre találják a nyolcas számú lakást. Mindegy, azért még egyszer megkérdezik.
* * *
Következő állomásunk Dun Laoghaire. Két hálószobás apartmant hirdettek nagyon jó környéken, boltokhoz, buszokhoz és DART-hoz közel. Mindez 169 ezer fontért gyanúsan olcsó, de mindegy, nézzük meg.
Dun Laoghaire főutcájáról nyílik egy csendes mellékutca, mindjárt az elején van egy bútorbolt. A lakás a bolt felett, az emeleten van. Az alagútszerű lépcsőházon keresztülfurakodva egy vadonatúj lakásba jutunk. Tényleg két hálószobá, de igencsak szűken mérték a négyzetmétereket: a hálószobák inkább hálókamrák, az ágyon és talán egy szekrényen kívül más bútor nem fér el bennük. Konyha gyanánt a nappali szoba egyik falára szerelt mosogató és a mellé bezsúfolt tűzhely szolgál. A hűtőszekrénynek már csak az ülőgarnitúra háta mögött jutott hely. Tulajdonképpen takaros kis lakás ez, a hupikék törpikék biztos jól éreznék magukat benne. Nekünk még a könyveink sem férnének itt el, a többi cuccunkról nem is beszélve.
Kifaggatom az ingatlanügynököt, és megtudom, hogy a lakást befektetésnek vette valaki egy pár évvel ezelőtt. Felújíttatta, átalakíttatta, berendezte, és azután évekig nem csinált vele semmit - ezért látszik minden olyan újnak. Eddig még senki sem ajánlotta fel, hogy megvenné a lakást, pedig egy ideje már árulják. A 169 ezer irányár, lehet belőle alkudni.
Úgy látszik, hogy vannak balfácán befektetők is. Nem egészen értem, hogy egy alig negyvenkét négyzetméteres lakást minek két hálószobássá alakíttatni? Nem gondoltam volna, hogy ilyen mozgalmas ingatlanpiacon is lehet eladhatatlan lakást találni! Úgy látszik, hogy rossz lakást senki nem akar venni. Mi sem.
* * *
Nézzünk meg egy másik új apartmanblokkot is, hátha azzal több szerencsénk lesz, mint a sztálinvárosi akarommondani stepaside-i házzal! A helyszín ezúttal a Grange Hall, az ügynökség szerint Rathfarnhamban, szerintem Ballinteerben, de ez mellékes. A lakótömbről elküldött brosúra alapján egy csendes völgyet képzelek magam elé, árnyas fákkal, madárcsicsergéssel, és kilátással a Wicklow-hegységre.
Ehhez képest a fákat, amikről a kiadvány beszél, még el sem ültették. Az épületek a leendő autópálya már elkészült bekötőútja mentén állnak; a domboldalban felettünk úgy öt-hatszáz méterre kezdődik az építési terület. A telep jobbról és balról két újonnan épült falanszter-lakóteleppel szomszédos. A Wicklow-hegységet meg akkor látni, ha az ember tengeralattjáró-periszkópot szereltet fel a lakásban. Mindegy, nézzük meg.
A bemutatásra szánt két hálószobás lakás valóban csodálatos: tágas, jó elrendezésű, óriási nappali szobával, giccses műkandalló nélkül. (!) Meglepetés a két darab fürdőszoba - később máshol is láttunk ilyet, úgy látszik kezd általánossá válni - és az emberszabású konyha. (Nem holmi főzőlyuk). A kivitelező nem akart vacakolni a földgázzal, úgyhogy a lakásokat árammal fűtik. (Ez nem szerencsés, mert gázzal fűteni sokkal gazdaságosabb.)
Mindent egybevetve ez eddig a legszimpatikusabb lakás, amit láttunk, kár hogy kint van a francban (Rathfarnham, ahol az ügynökség szerint az apartmanblokk található, legalább negyven perc gyaloglásra van ide), és hogy nincs rá pénzünk. Hazafelé menet még elolvassuk a szemközti üres telken kifüggesztett hirdetményt. Hivatalos értesítés, arról, hogy valaki építési engedélyért folyamodik, hogy egy több száz lakásos apartmanblokkot építhessen ide.
* * *
Utolsóként egy egy hálószobás, első emeleti lakást nézünk meg, a St. Helens szálloda közelében, nem messze a UCD -től. A környék valamikor egy kastély vagy uradalom parkja volt, itt-ott még látszanak a régi istállóépületek nyomai, egy helyen egy kovácsoltvas kaput is felfedezünk. Ahol épp nem építettek házakat, ott megőrizték a park egykori fáit: valóságos kis erdők választják el a háztömböket egymástól. Rövid keresgélés után meg is találjuk a 78-as számot. Richard, az ügynökségtől kiküldött alkusz (angolul "negotiator" a titulája) már vár ránk.
A lakás elfogadható állapotban van, kár hogy dohányos lakik benne, a cigarettafüst savanyú bűze nem túl feltűnő, de én tudom, hogy makacsul beköltözött a falakba, a bútorokba és a padlószőnyegbe, és onnan nem fog majd elköltözni a mostani lakóval együtt. Akárki is lakik itt, a takarítás nem erős oldala, amiről a fürdőszobában és a konyhában tett szemlénk során meggyőződhettünk. - "Ez itt a sufni, ami szokatlan, mert a legtöbb lakásban egyáltalán nincs tárolóhely a kacatoknak" - magyarázza Richard, és kinyit egy ajtót. Vesztére, mert az ajtószárny meg van ereszkedve, és nem bírja visszacsukni. Nem áll neki rugdosni, inkább beterel minket a nappaliba. Az ablakon át a park fáira látni. Barátságos környék.
- "Tett-e már valaki ajánlatot?" - kérdezem - "Még nem, és én azt tanácsolnám, hogy ha komolyan gondolják, akkor minél hamarabb tegyenek ajánlatot, és ha elég magas árat kínálnak, akkor az eladó biztosan oda fogja adni maguknak a lakást. Ha várnak még egy vagy két hetet, akkor jönnek majd mások is, és feljebb verik az árat." - Érdekes, én ennek pont az ellenkezőjét olvastam, vagyis hogy ha a rögtön elején bemondok egy jó nagy számot, azt szinte biztos, hogy valaki túl fogja majd licitálni. Vajon miért próbál engem ez a pasi rávenni, hogy minél gyorsabban adjam ki a pénzem, és minél többet?
"Még szerencse, hogy nem volt nálunk pénz - mondom Mónikának hazafelé menet -, mert ez a pasi biztosan kiénekelte volna a zsebünkből." Nem hiába jár ekkora böhöm nagy Roverrel.
Kiadó lakást, házat vagy albérleti szobát nagyon nehéz találni Dublinban, a lakáskrízis talán ezen a területen érezteti legjobban a hatását. Azazhogy, egy kicsit pontosítsunk: elfogadható árú, elfogadhatóan kinéző albérletet nehéz találni. Koszos, elhanyagolt, rosszul fűtött, penészes falú lakásokból és házakból világszínvonalú a kínálat. És vannak teljesen felszerelt, jó környéken lévő lakások is, saját parkolóval, takarítónővel és jaccuzzival - nagyjából havi nettó fizetésünk kétszereséért. Hetente.
Kompromisszumot kell találnunk valahol a kettő között, ami akár hónapokig is eltarthat. Ez különösen azoknak kellemetlen, akik most érkeztek az országba, és első dublini albérletüket keresik.
Nehéz megmondani, hogy az év melyik szakaszában legkönnyebb albérletet találni: ősszel azért nehéz, mert az egyetemisták akkor keresnek szállást maguknak, megnövelve ezzel a keresletet; télen azért nehéz, mert olyankor senki sem költözik, és nincsenek kiadó lakások, és így tovább.
Az ámokfutó lakbérek miatt nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy egymaguk béreljenek ki egy egész házat vagy lakást. A megoldás az, hogy többen vesznek ki egy házat, mindenki kap egy szobát, és közösen fizetik a bérleti díjat és a közüzemi számlákat. Az Evening Herald hirdetési rovatában "accommodation sharing" címszó alatt oldalakon keresztül sorolják az így kiadó szobákat. Sokszor még azt is megmondják, hogy fiút vagy lányt keresnek; hogy egyetemistának nem adják ki a szobát ("professionals only"), és hogy nemdohányzó lakótársat akarnak. Ez utóbbi azért furcsa, mert gyakorlatilag minden hat éven felüli ír dohányzik, beleértve sajnos a terhes anyákat is. A lakások teljesen berendezettek, ami alatt azt kell érteni, hogy a tulajdonos gondosan összevásárolta a városban fellelhető legolcsóbb bútorokat és azokkal rendezte be a lakást, mondván hogy úgyis csak tönkreteszik.
Nos, ha ennyi bevezető nem tántorított el minket attól, hogy Dublinban akarjunk lakni, akkor lássunk hozzá a kereséshez! Első lépésként kérdezzük meg a munkatársainkat és ismerőseinket, hogy nem tudnak-e valamilyen szálláslehetőséget. Ha nagy cégnél dolgozunk, akkor ez a dolog hatékonyan működik, és viszonylag egyszerűen találunk valahol kiadó szobát. (Az egyetemek külön albérletközvetítő irodát tartanak fenn, hogy segítsenek a diákoknak szállást találni.)
Ha ez a szál nem vezet eredményre, de időközben megismerkedtünk két-három sorstársunkkal, akikkel hajlandók lennénk egy fedél alatt lakni, akkor kereshetünk közösen egy házat. Az újságban is hirdetnek kiadó házakat, és sok ingatlanközvetítő foglalkozik lakások kiadásával is. A dolog úgy működik, hogy a befektető megveszi a házat, majd megbízza az ügynökséget, hogy találjanak bele bérlőt, amit az ügynökség, a bérleti díj bizonyos százalékáért, meg is tesz. A nagy ingatlanközvetítő ügynökségek rendszeresen közzéteszik jelentéseiket az albérleti szektorról, amelyekben szándékosan kozmetikázott adatokat közöltek, hogy a befektetőket magukhoz csábítsák. (Egy ilyen jelentésben egyszer azt írták, hogy azon a környéken, ahol én lakom, a három hálószobás házak átlagos bérleti díja ennyi meg ennyi - körbekérdeztem az összes környékbeli ismerősömet, és mindegyikük több száz fonttal kevesebbet fizetett az ügynökség által átlagosnak mondottnál.)
Néhány közvetítő pénzt kér a címekért cserébe. Ha ilyennel találkozunk, akkor forduljunk sarkon, és hagyjuk ott őket a francba, van még közvetítő éppen elég.
Házat nem annyira nehéz találni, de gondoljunk arra, hogy ilyenkor nekünk kell további lakótársakat szereznünk a még üresen álló szobákba. (Másképp nem bírnánk fizeni a bérleti díjat.) Ha ez a helyzet, készüljünk fel rá, hogy vadidegenekkel kell majd együtt laknunk. Ez itt bevett szokás, senki nem talál kivetnivalót benne. A dolognak van némi zsákbamacska jellege, ugyanis ránézésre nem mindig lehet valakiről eldönteni, hogy volt-e otthon gyerekszobája vagy sem. Egy barátom egy ideig együtt lakott egy sráccal, akit csendes, félénk viselkedése miatt egérnek becéztek a háta mögött. Egér egy reggel megkérdezte a lakótársait, hogy tudja-e valaki a negyvennégyes busz menetrendjét. (A házban senkinek nem volt autója, mindenki ezzel a busszal járt a városba.) Mondták neki, hogy ott az Independent Directory (6) a telefon mellett, abban nézze meg. Egér megnézte, aztán elment a városba. Másnap reggel a barátomnak eszébe jutott, hogy be kéne menni a városba, elő hát azzal az Independent Directoryval. Kinyitotta a könyvet a negyvennégyes menetrendjénél - azaz csak nyitotta volna, ha Egér tegnap nem tépte volna ki, és nem vitte volna magával éppen ezt a lapot.
Ha teljesen egy szál magunk vagyunk, akkor nem marad más választásunk, mint az Evening Herald albérleti rovata. Ez délután négy-öt óra felé jelenik meg az újságosstandokon. Minden nap meg kell vennünk, hogy össze tudjuk hasonlítani az előző napi számokkal, mert így ki tudjuk szűrni azokat a hirdetéseket, amelyek aznap jelentek meg először. Ezeket, ha kecsegtetőnek látszanak, azonnal fel kell hívni, és lehetőleg még aznap este kimenni megnézni. Ha tetszik a hely, és szimpatikusak a lakótársak, akkor lehetőleg ott helyben szánjuk el magunkat. Ez még nem jelenti azt, hogy ott is fogunk lakni, a legtöbb lakótársat kereső ugyanis egyfajta árverést rendez - négy-öt napon át várja a hirdetésre beérkező hívásokat, a jelentkezőknek megmutatja a szobát, és csak ezután dönti el, hogy ki költözhet be.
Két okból adnak ki szobát. A gyakoribb eset, hogy valakik közösen kibéreltek egy házat, de egyikük elköltözik, és most az ő helyére keresnek új lakót. A másik lehetőség, hogy valaki (általában egy fiatal házaspár) most vett házat, és a kölcsönnek olyan nagy a törlesztőrészlete, hogy a családi költségvetés egyensúlyban tartására kénytelenek albérlőt fogadni.
Ha idegenekkel akarunk együtt lakni, akkor készüljünk fel a kulturális differenciákra. Az egyik, hogy a helybeliek hőmérsékleti komfortérzete általában több fokkal alacsonyabb, mint a miénk. Magyarán, sokkal hidegebb lakásban érzik jól magukat, mint mi. A másik, hogy ha szeretjük a tisztaságot, akkor nekünk kell majd porszívóznunk és takarítanunk a lakás közös helységeit, esetenként mosogatni is. Ez persze nem törvényszerű (nekem személy szerint csak jó tapasztalataim vannak), de a választásnál jobb, ha ezt is bekalkuláljuk.
A lakbért havi részletekben szokás fizetni. Ezen felül beköltözéskor letétként előre ki kell fizetni egy-másfél havi lakbért. Ezt elvileg elköltözéskor kapjuk vissza, ha a lakásban nem tettünk kárt. Hogy mi számít kárnak és mi a rendeltetésszerű használatból eredő, természetes kopásnak, az vita tárgya. Emiatt sokan igyekeznek úgy elköltözni, hogy a letétből fizetik ki az utolsó havi lakbért. Ez elvileg nem legális, gyakorlatilag lehet, hogy sikerül.
Az albérletben vagy bérlakásban élők jogosultak a "rent relief" nevű adókedvezményre. Ez ugyan jelképes összeg a lakbérhez képest, de kár lenne az állam zsebében hagyni. Az igényléshez fel kell hívnunk az adóhivatalt, és kérnünk kell egy űrlapot. A nyomtatványt kitöltve vissza kell küldeni, amire válaszul küldenek egy új kimutatást az igénybe vehető adókedvezményeinkről.
Az igénylésre rá kell írni a ház vagy lakás tulajdonosának adószámát. Ez okozhat némi nehézséget. Elvileg mindenkinek, aki lakást, házat, vagy szobát ad ki, regisztrálnia kell magát a helyi önkormányzatnál, és egyúttal adót fizetnie a beszedett lakbér után. Ezt nagyon sokan elmulasztják, becslések szerint a lakások háromnegyedét (!) feketén adják ki. Az ilyen főbérlők érthető okokból vonakodnak elárulni az adószámukat.
Természetesen mindez csak tájékozató jellegű. Az árak gyorsan változnak, a város különböző részein más és más lehet a kínálat, nincs tehát más választásunk, végig kell látogatnunk pár helyet, hogy képben legyünk. Nagyon idegesítő, amikor az embernek nincs hol laknia, de soha ne essünk kétségbe! Előbb vagy utóbb találunk szállást, kitartónak kell lennünk. Próbáljuk meg kalandként felfogni az egészet!
Időnként az is. Egyszer elmentem egy hirdetésre, ami azt állította, hogy szoba kiadó, "luxurious" házban, közel a Nutgrove bevásárlóközponthoz. (Tényleg közel volt, alig húsz perc gyaloglásra, csak útközben egy cigánytelepen kellett keresztülvágni.) A csengetésre egy középkorú hölgy nyitott ajtót.
Már az előszobában orrba vágott valami nagyon erős, orrfacsaró füstszag, mintha valaki az előbb szívott volna el egy egész doboz Csongor márkájú, igénytelen szivart. Rossz előjel. Beléptem a nappali szobába. A sarokban egy nagy fekete zongora állt - mint kiderült, a nő zenetanár -, a kandallóban pedig tűz égett. A valaha szebb napokat látott vörös padlószőnyeg a szénportól kezdett jócskán feketébe hajlani. Nem akartam mindjárt menekülésre fogni a dolgot, előbb udvariasságból feltettem néhány kérdést. Megkérdeztem, milyen járulékos költségek vannak a lakbéren felül. - "Közös költség a telefon, a villany, és a szén." - "Szééééén???" - "Igen. A kandallóval fűtünk. Be van építve bele egy vízmelegítő, és azzal a vízzel tápláljuk az emeleti szobában a radiátorokat." - "Aha." Szóval akkor ez a szag mégsem Csongor márkájú igénytelen szivaroktól ered, hanem a kandallóban nap mint nap kilószámra eltüzelt, silány minőségű tőzegtől.
Az emeletre indultunk, megnézni a szobát, amikor konyhából kutyaugatás harsant, és egy nagy, lompos fehér jószág szaladt ki elém. Szerencsémre egy hosszú lánccal oda volt láncolva a konyhában a mosógéphez, másképp alighanem megharapott volna. - "És ez mi?" - kérdeztem, most már nagyon komolyan az azonnali menekülésre gondolva. - "Ó, ez a riasztó berendezésem. Tudja, ezen a környéken elég sok a lakásbetörés." - "Aha." - hümmögtem megint.
Távozáskor, ahogy kiléptem a bejárati ajtón, egy dühösen vicsorító macskával találtam szembe magam. - "Ez is a házhoz tartozik?" - "Persze, az én macskám." - mondta a tanárnő, és ezen a ponton már egészen biztos voltam, hogy tulajdonképpen a brémai muzsikusok laknak itt, és én játszom a rabló szerepét. - "Majd telefonálok!" - mondtam gyorsan, és kereket oldottam. Azóta sem mentem még a közelébe se annak a helynek.
Péter