A szemközti ablak

Ervin cikke a Művház rovatból, 2004. március 3. szerda, 09:38 | 9 hozzászólás

A sesblog szerkesztőségének romantikus harmada úgy döntött: nem járja, hogy a Művház rovat legtetején az egész estét betöltő erőszak trónoljon. Főleg, amikor egyes emberek valódi filmeket is készítenek, amelyekről lehet lelkesen írni.

In medias res: az Olaszországban élő török rendező, Ferzan Özpetek a legutóbbi, "na-ezt-se-gondoltam-volna" típusú meglepetés forrása számomra. Nevezetesen, kevéssé számítottam arra, hogy egy melegaktivista alkotót, aki ebbéli meggyőződését minden filmjében egyértelműen fel is vállalja, hovatovább a kedvenc rendezőmnek fogok tartani. Pedig pontosan ez történt.

Két éve sincs, hogy alternatív arcélemet erősítendő az erre kiváltképp alkalmas Cirko-Gejzír filmszínházban megtekintettem a Tudatlan tündérek című filmjét. Ott helyben Özpetek-rajongó lettem; így amikor a múlt ősszel egy fesztivál keretében idehaza is bejelentették az új filmjét, akkor leplezetlen elfogultsággal, az objektivitás kényszerzubbonyát messzire hajítva vártam a bemutatót.

Tessék kitalálni, hogy ezek után tetszett-e a film.

Igyekszem a történetből és a hangulatból minél kevesebbet elárulni, mert bevallott célom az, hogy mindannyian menjetek el a moziba és nézzétek meg magatoknak. Úgyhogy konkrétan inkább semmit sem mondok róla. Ehelyett újra felveszem a beszámoló elején elhagyott, enyhén provokatív fonalat, és azt állítom, hogy ezt a filmet - és az ilyen filmeket - nézve bődületesen irrelevánsnak tűnik az olyan típusú vita, hogy milyen művészi értékkel és nézőre kifejtett hatással bír egy nagytotálban poroltóval szétvert emberi koponya. Itt a közeli kép hol egy öregember gyönyörűen barázdált arcát mutatja, hol egy egyedien szép nő szomorú szemeit. (Itt kell megjegyeznünk, hogy micsoda totális igazságtalanság már, hogy az olaszoknak ennyire verhetetlen nyelvük van! A szintén szép és hihetetlenül sokoldalú magyar nyelv jóvoltából mi sem panaszkodhatunk, ellentétben például osztrák sógorainkkal. De ennek ellenére lássuk be: a szóban forgó színésznő neve, Giovanna Mezzogiorno mennyivel érzékiebben és dallamosabban hangzik, mint az, hogy Dél Johanna.)

Özpetek úgy csinál filmet, hogy az elején kinyit egy nagy könyvet, elkezd mesélni, mesél, mesél, aztán a film végén abbahagyja és összecsukja. Ennyi. A néző meg csak ül a sötétben, figyel nyitva felejtett szájjal, aggódik, nevet, mint a mesét hallgató gyerek. Akciójelenet, az nincsen: akárhogy néztem a vásznat, sehol egy poroltó. Különleges technikai effektusok terén pedig legfeljebb a film végén tovagördülő stáblistát tudnám felsorolni.

E sorok írójáról közismert, hogy alkalomadtán képes teljes odaadással viseltetni a filmművészet spektrumának átellenes végét reprezentáló alkotások iránt is. Tekintsük úgy, hogy ez további hitelességet kölcsönöz a szavaimnak, amikor azt mondom tinéktek: (néha) ilyen filmeket (is) kell nézni. Higgyetek nekem: a mókusok elé vetett széplelkek elszántsága beszél belőlem.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (9)