Esőváros

stsmork cikke a Művház rovatból, 2004. május 26. szerda, 21:58

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy utálom García Márquezt, a Száz év magányával együtt. Ha ezek után egy könyv hátlapján azt olvasni, hogy „Márquez, Darvasi és Závada ízei…felvidéki családregény az új évezred elejéről”, akkor érthető, hogy a mű nálam halmozottan hátrányos helyzetből indul.

Ennek ellenére tetszett a könyv, bár azt be kell vallanom, hogy a túlságosan mágikus-realista részeket átlapoztam. Azt hiszem, sok ismerős könyvre akadnék, ha egyszer történetesen alkalmam lenne átböngészni Bánki Éva könyvespolcát; alighanem ott sorakoznak a Hrabalok mind, a hangulatuk megállíthatatlanul átszűrődik a műbe. És ott figyel a Sátántangó is, Krasznahorkai László regénye. (Utóbbiból film is készült egyébként, nem csekély terjedelemben.)

Olvastam a könyvet, és sokszor az volt az érzésem, hogy ezeket a szereplőkkel én már találkoztam valahol. (Pedig dehogy! A szerzőnek ez az első könyve.) Aztán egyszer csak felbukkant a regényben egyik legkedvesebb íróm, Egon Erwin Kisch, és elkezdte bonyolítani a szálakat. (Rögtön elő is szedtem a Szenzáció! Szenzáció!-t, hogy kicsit leporoljam Kisch életrajzáról való emlékeimet.)

Az utolsó harminc oldallal már nem bajlódtam, lényegében azért, mert közben véget ért a húsvéti szünet. (Négy napon át megszakítás nélkül esett az eső, talán ezért is tudtam olyan könnyen felvenni a regény hangulatát.) Így most nem tudom, hogy mi lett a családregény vége (ez mellékes), de igazából azt sem, hogy hová soroljam ezt a könyvet. Egyfelől élvezet volt olvasni, másrészt nekem főleg azok a részek tetszettek, amelyek valamelyik másik író könyvéhez hasonlítanak, ez pedig mégsem nevezhető bóknak. Lehet, hogy bennem van a hiba, nem kellett volna annyit Hrabalt olvasnom? Döntsétek el magatok, ha egyszer kezetekbe kerül a könyv.

Megosztások Facebookon és Google Readerben

Hozzászólások