Hugo Šenk

stsmork cikke a Művház rovatból, 2005. december 26. hétfő, 07:15 | 7 hozzászólás

Hrabal legendás hőse, Pepín bácsi meséli a Táncórákban, hogy a császárnak „...a sertéssült volt a kedvence, hosszú uralkodása alatt csak egyszer csinált valutareformot, és falakasztatta a Šlosareket meg a Hugo Šenket…” A két úr kilétéről nem világosít fel minket lábjegyzet, pedig a könyv az Európa Diákkönyvtár sorozatban jelent meg, és még Rudolf trónörökös, Tomáš Masaryk és Albert Einstein kiléte felől sem hagy kétséget. Sőt, a máskor oly tájékozott wikipédia is cserben hagy minket, így kénytelenek vagyunk a sesblog olvasóit saját nyomozásunk eredményeivel megismertetni.

Hugo Schenk (általában német fonetikával írják a nevét) sorozatgyilkos volt, méghozzá olyan hidegvérű, aljas és brutális, hogy a kriminalisztika máig az egyik legsötétebb alakjaként tartja számon. A kiszemelt áldozatoknak „Hermann Siegel mérnök” néven bemutatkozó Schenk a XIX. század utolsó előtti évtizedében folytatta tevékenységét, abban a korban, amelyre ma már csak mint „boldog békeidőkre” emlékszünk vissza. (Azóta történt ugyanis egy s más.) Módszere nagy vonalakban a következő volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia városait járva fiatal cselédlányokkal ismerkedett meg, udvarolni kezdett nekik, majd szerelmet vallott, és megkérte a lányok kezét. Jogos a többes szám: a bírósági tárgyalás során kiderült, hogy egy időben nyolc menyasszonya is volt egyszerre. Mindezt csak mérnöki pontossággal lehetett igazgatni, nem véletlenül biggyesztette oda a „mérnök” szót az álneve mögé. A leánykérés hevében egyúttal felfedte élete nagy titkát is: ő igazából Winipolski herceg, lengyel nemes, aki a lengyel szabadságért harcol, és akit a cár ezért bérgyilkosokkal üldöz, így kénytelen álnéven bujkálni. A szerencsétlen lányok pedig bekajálták a szöveget, felmondtak a gazdáiknak, összeszedték a cókmókjukat, kivették a takarékból megtakarított pénzüket, és a boldogságtól repesve utaztak el a Schenk által megjelölt helyre, hogy ott örökre egymáséi lehessenek. A helyszínen aztán kirándulni vagy sétálni indultak, lehetőleg valamilyen folyó vagy tó közelébe. Útközben véletlenül összetalálkoztak Schenk egy régi ismerősével, egy bizonyos Karl Schlossarekkel. (A két férfi a börtönben ismerkedett meg, ahol Schenk házasságszédelgésért, Schlossarek pedig lopásért ült.) Megbeszélt jelre rárontottak a menyasszonyra és közös erővel megfojtották. A holttestet kirabolták, majd követ kötöttek rá és a vízbe dobták.

Így járt a 34 éves Josephine Timal, akit Weiskirchen közelében az erdőben Hugo előbb megerőszakolt, majd Schlossarekkel közösen megkötözött és élve bedobott egy erdei tóba. Josephinnek volt egy nővére is, Katharina Timal, aki ismerte a vőlegényt, és persze élénken érdeklődött húga hogyléte felől. Schenk ezért írt neki, hogy ők ketten boldogan élnek, de még boldogabbak lennének, ha Katharina is hozzájuk költözne, és e célból magával hozná minden vagyonát. Katharina erre pénzzé tette összes ingóságát és Bécsbe utazott, ahol húga férje várta, kikísérte a Duna partjára, egy elhagyatott helyen Schlossarekkel közösen leszúrta és kifosztotta a lányt, majd követ kötött a holttestre és a folyóba dobta. Őt három héttel később Therese Ketterl követte a listán, akivel Schenk ezúttal egyedül végzett: egy erdei kiránduláson kicsalta egy szakadék szélére és revolverrel fejbe lőtte. Rosa Ferenczi a következő jelölt, ő viszont sajnálatos módon elveszítette a takarékkönyvét, ezért előbb meg kell várni, amíg a régit érvénytelenítik és kiállítanak neki egy másikat. Két hónapig tart ez a procedúra, csak ezután kerülhet sor az „esküvőre”. Schenk és két társa – ezúttal ugyanis Hugo öccse, Karl is segédkezik – Pozsonyba utazik a lányért, kikísérik a Duna partjára és baltával bezúzzák a fejét. A szokásos forgatókönyv szerint a holttest a Dunába, a takarékbetétkönyv tartalma pedig a cinkostársak zsebébe vándorol.

Schenk lába alatt kezd egyre forróbbá válni a talaj; túlságosan sok fiatal cselédlány tűnt el nyomtalanul az utóbbi időben, s az áldozatok ismeretségi köréből többen is ismerik a megnyerő modorú mérnököt. Hugo ezért Schlossarek bécsi lakásán húzza meg magát, ki se meri tenni a lábát az utcára. A rendőrök felkutatják, elfogják, másnap pedig bilincs kattan két cinkostársának kezén is. Lezajlik a tárgyalás, és 1884. április 22.-én Hugo Schenk és Karl Schlossarek egymás mellett lógnak az akasztófán.

Midezeket a részleteket a fáradhatatlan Egon Erwin Kisch szaszerolta ki nekünk. Ő ugyan csak egy évvel a per után született, Schenk és Schlossarek története azonban közismert volt az ő gyerekkorában is, nyilván Pepín bácsi is ezért említi meg őket a kisasszonykáknak, amikor Ferenc Jóskáról mesél. Kisch még egy további morbid részletet is hozzátesz a történethez: az egész sztorit annak kapcsán írja meg, hogy egy ismerősénél alkalmazásban álló, havanas éveit taposó szolgálólányról kideríti, azért nem ment soha férjhez, mert fiatal korában eljegyezte őt egy inkognitóban utazó herceg, és ő azóta is várja, hogy a férfi eljöjjön érte. Kisch fondorlatos módon hozzájut a lány féltve őrzött leveleihez és megdöbbenve látja, hogy azokat egy bizonyos „Hermann Siegel mérnök” írta. Fiatal korában a lány Hannoverben szolgált egy családnál, velük együtt utazott nyaralni a Bécs melletti Bad Vöslauba, ahol összetalálkozott Schenkkel. Ez a rövid ismeretség elég volt arra, hogy a férfi a jól bevált recept szerint szerelmet valljon, megkérje a lány kezét és egyúttal felfedje előtte élete nagy titkát. Néhány rövid levél érkezik ezután még a mérnök úrtól, semmi több. Úgy látszik, a hannoveri újságok nem tárgyalják kellő részletességgel Hugo Schenk bécsi perét, vagy ha igen, a lány nem fedezi fel az összefüggést szíve választottja és a bestiális cselédgyilkos között. Évtizedeken át kitartóan vár, hogy a mesebeli herceg eljöjjön érte és feleségül vegye.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (7)