In the time of madness

stsmork cikke a Művház rovatból, 2006. március 15. szerda, 22:07

A repülőútra vettem magamnak ezt a könyvet, azzal hogy Indonéziáról jóformán annyit tudok, amennyit a ses világkörüli útja során született hírlevelek idevágó fejezeteiből olvastam, ideje behozni a lemaradást, lehetőleg egy olvasmányosan megírt, érdekes könyvvel, amit olyasvalaki írt, aki jól ismeri a terepet. Richard Lloyd Parry könyve alkalmasnak látszott erre a célra.

Hamar kiderült, hogy ezt a könyvet nem lehet csak úgy akármikor olvasni: evés előtt, alatt és után például egyáltalán nem, mert a véres részek igen aprólékosan vannak leírva. (Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én nem tudok úgy jóízűen enni, hogy közben levágott fejekről, vagy a dzsungelben heverő, fej nélküli csontvázakról olvasok.) A szerző fényképeket is készített, szerencsére ezek nem szerepelnek a könyvben.

Indonéziáról végül nem sokat tudtam meg, egy velem egyidős brit újságíróról annál többet; a hűvös nyugalomról, amellyel a kannibálok ténykedését testközelből szemléli, a szakmai kíváncsiságról, amely újra és újra arra kényszeríti, hogy a legveszedelmesebb helyekre utazzon, és a torokszorító félelemről, amely végül Kelet-Timorban hatalmába keríti. Tulajdonképpen a könyv nem is Indonéziáról szól, hanem egy haditudósító lelki vívódásairól.

A „tudósító emlékiratai” ketegóriában nekem John Simpson az etalon, és ő igen magasra tette a lécet. Vajon ő azért ír érdekesebben, olvasmányosabban és izgalmasabban, mert hatvan év élettapasztalata áll mögötte, Richard Parry szerény harminc évével szemben, vagy egyszerűen csak jobb tolla van? (Várnunk kell még legalább harminc évet, mire ez kiderül.) Simpsonnál valahogy sokkal életszagúbb minden: a szereplőknek karakterük van: barátságosak vagy mogorvák, gonoszok vagy jószívűek, vidámak vagy depressziósak, és termérdek apróságot tudunk meg mindegyikük életéről. Ugyanúgy vonatkozik ez országok vezetőire, mint szállodai portásokra vagy gépkocsivezetőkre.

Ítélet: Nice try, Richard! – végre megtudtam, hogy a nyárson sült emberhúsnak olyan az íze, mint a csirkehúsé, de azt hiszem, inkább megvárom, amíg John is eljut végre Indonéziába és ír róla egy riportkönyvet.

Megosztások Facebookon

Hozzászólások