A Dvůr Králové-i kéziratok

stsmork cikke a Művház rovatból, 2006. december 31. vasárnap, 10:00 | 9 hozzászólás

1817. szeptember 16.-án egy fiatal cseh kutató felbecsülhetetlen kultúrtörténeti értékű kéziratokra bukkant a Dvůr Králové-i templom tornyában. A tizenkét lap és két pergamentekercs cseh nyelvű lírai verseket és balladákat tartalmazott, amelyek a szakértők szerint a XIII. század végén keletkeztek. A felfedezés óriási feltűnést keltett, egyszerre kiderült, hogy cseh nyelven már akkor is örökbecsű irodalmi alkotások születtek, amikor más népek még javában nyereg alatt puhították a húst, és ha létre is hoztak egyáltalán valamit, amit irodalomnak lehet nevezni, akkor azt kizárólag latinul írták, nem pedig a saját nyelvükön.

A dolog politikai vonatozásai nem kerülték el a cseh nacionalisták figyelmét, és a Kéziratok (így nevezik őket) a cseh nemzeti öntudatra ébredés fontos alapkövévé váltak. Ezek után érthető, hogy óriási felháborodás tört ki, amikor negyven évvel a kéziratok szerencsés felbukkanása után egy német nyelvű prágai lap cikksorozatot indított Kéziratos hazugságok és paleográfiai igazságok címmel, és nem kevesebbet állított, minthogy az ünnepelt cseh nyelvemlékek közönséges hamisítványok. Václav Hanka, a kéziratok felfedezője, aki időközben a nemzet ünnepelt és köztiszteletben álló tudósává nőtte ki magát, először tudomást sem akart venni a rágalmakról, a közvélemény nyomására azonban mégis becsületsértési pert indított a Tagesbote aus Böhmen szerkesztője ellen.

A pert első- és másodfokon is megnyerte, és David Kuh szerkesztőt a bíróság kéthónapi elzárásra, száz forint büntetésre és a perköltségek megfizetésére kötelezte. A legfelső törvényszék azonban megsemmisítette az ítéletet, azzal az indoklással, hogy nem a bíróság feladata eldönteni, hogy a kéziratok eredetiek-e vagy sem, így rágalomügyben sem tud ítélkezni. Kuh helyzetét némiképp nehezítette, hogy bár a cikkeiből nyilvánvaló volt, hogy szakember közreműködésével írta őket, nem volt hajlandó megnevezni segítőjét. Amikor Václav Hanka nem sokkal a per után elhunyt, a királyi pompával rendezett temetésére tizenkétezren mentek el. Hanka halhatatlanságához ugyanúgy nem fért kétség, mint a kéziratok eredetiségéhez.

Három évtizeddel később újra előkerült a hamisítási ügy, ezúttal azonban nem egy német ajkú újságíró, hanem egy prominens cseh hazafi, Tomáš Masaryk (aki egyébként az első világháború után az önálló Csehszlovákia első elnöke lett) vezette a kétkedők táborát. Lett is nagy hazaárulózás, nemzetellenesnek kikiáltás és fogaknak csattogtatása. Eddigre azonban annyi tudományos bizonyíték gyűlt össze a kéziratok eredetisége ellen, hogy végül az ellentárbornak is be kellett látnia, a legendás ősi cseh nyelvemlékek minden kétséget kizáróan Václav Hanka művei. (Az ellentábor vezére öngyilkosságot követett el a hír hallatán.)

A kéziratokat irodalmi értékük miatt azóta is nagy becsben tartják, a hamisítást leleplezőket pedig bátor tudósként tartják számon. Egyetlen kérdés maradt még nyitva: vajon ki segítette annak idején a Tagesbote szerkesztőjét azoknak a bizonyos cikkeknek a megírásában, amelyek végső soron elindították a lavinát? Úgy tűnt, hogy erre sosem kapunk választ – David Kuh ekkor rég halott volt már –, amikor 1913. januárjában Prágában csöndesen jobblétre szenderült egy kilencvenhárom éves nyulgalmazott könyvtári igazgató. Ezt követően előállt David Kuh fia, és apja megbízásából nyilvánosságra hozta, hogy az ötvenöt évvel ezelőtti, nagy vihart kavart cikkekhez a most elhunyt Anton Zeidler szolgáltatta az anyagot. Zeidler egy életen át hallgatott, nem csak akkor, amikor rágalmazóként és hazaárulóként megkövezték volna, hanem akkor is, amikor korát megelőző zseniális tudósként ünnepelték volna.

Nekünk magyaroknak is van egy ehhez fogható hamisítási ügyünk, ugyan nem ennyire kacifántos, de ugyanerre a srófra jár. A XIX. század második felében, tehát nagyjából a cseh nép nemzeti öntudatra ébredésével egyidőben, Magyarországon divatba jöttek a kuruc korból származó balladák és dalok. E művek lelkes gyűjtője, kiadója és népszerűsítője Thaly Kálmán volt, aki egyben a Rákóczi-kor legjelesebb kutatójának számított. A dalok, eredetük, témájuk és hangvételük miatt, szépen beleillettek az általános habsburgellenes hangulatba.

Thaly Kálmán halála után előállt két irodalomtörténész (Riedl Frigyes és Tolnai Vilmos), akik félénken ugyan, de bizonyítékokkal alátámasztva kijelentették, hogy a népszerű kuruc költemények egyike-másika nem a XVIII. századból származik, hanem Thaly Kálmán saját maga költötte őket. Fájdalom, hogy épp a legszebbeket. Ezen egy darabig még vitáztak, de végül kétséget kizárólag bizonyítást nyert, hogy hamisításról van szó, akkor is, ha a versek egyébként jók. Az irodalomtörténet ennek megfelelően elnézően bán Thaly Kálmánnal, ahogy Szerb Antal találóan írja:

Thaly verseiben csakugyan benne él Rákóczi kora: legalábbis a mi számunkra sokkal tisztábban árad belőlük anna a kornak a lelke, mint az eredeti költeményekből. Ha Thaly versei nem is igazi kuruc kori költemények, Thaly megírta azokat a verseket, amelyeket egy egykorú költőnek kellett volna megírnia, ha akadt volna abban az időben egy Thalyhoz hasonló arányú tehetség.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (9)