František Běhounek: Trosečníci na kře ledové

stsmork cikke a Művház rovatból, 2007. április 1. vasárnap, 09:11 | 6 hozzászólás

Történetünk 1898-ban kezdődik; az Osztrák-Magyar Monarchia lassan belekezd kimúlásába, amikor Bohémiában megszületik recenziónk tárgyának szerzője, František Běhounek. Karrierje szép ötvözete a tudós és a felfedező romantikusan összefonódó képének: életének nagy része vagy kréta-, vagy az út porában telt - Marie Curie-nek például az Északi Sarkról hozott kőzetmintákat. De ne szaladjunk előre.

A kis Františeket már kamaszkorában megérintette a kor tudományos élete, a Čapek testvérekkel amit csak lehetett, elolvastak. A huszadik század elején váltak csak szét útjaik, amikor Josef – az összefoglaló utószóban utal rá a könyv – egy Pavla nevű lány miatt miatt felhagyott mindennel, és fejest ugrott a futurizmus bontakozó szárnyai közé, Karel pedig egyre kevésbé bírta a tempót hősünkkel, és már csak egy újságcikkben emlékezik meg arról, hogy Běhounek 1920-ban társaival megalapította az Állami Radiológiai Intézetet.

Hat évvel később - melyből szerzőnk párat Marie Curie tanítványaként tölt Franciaországban - egy ártatlannak induló hazalátogatás során az események a prágai U Fleku söröskorsói mellett egy késő éjszakai fogadásba torkollnak. A kijózanodás nem veszi el az ígéret élét, és szerzőnk pár hétre rá a Norge léghajó fedélzetén találja magát, Roald Amundsen és társai kíséretében, útban az Északi Sark felé – az első légi járműként a világon.

Ez a könyv viszont nem erről az útról, hanem a következő, 1928-as kalandról szól. A léghajó ekkor már a vadonatúj Italia, Běhounek pedig majdnem lemaradt róla, mivel a nagydarab ember erősen túlsúlyossá tette a hajót. Umberto Nobile, a Norge és az Italia kapitánya végül beadta a derekát, és teljes létszámban indultak el ismét az Északi Sark felé. Rossz döntés volt. Két nappal a start után, május 25-én a Spitzbergáktól északra magasságot vesztettek, majd minden küzdelmük ellenére jégbe csapódtak.

Viszonylag jelentős élelemmel (melynek része volt egy revolverrel leterített medve is), de legyengülve várták a segítségükre sietőket, akik csak nem akartak sietni. Finn Malmgren, a nevével ellentétben svéd meteorológus ezért két olasszal inkább gyalog vágott neki az útnak - vesztére: korabeli bulvárlapok szerint Malmgren-t halála után utitársai még el is fogyasztották a túlélés érdekében. A könyv persze nem ír erről, inkább a hátramaradt Běhounek és Nobile küzdelmeivel foglalkozik.

Volt ugyanis idejük küzdeni. Az olaszok nem nagyon foglalkoztak a lezuhant léghajójukkal, ezért a skandináv országok kezdtek bele az egyébként világszinten első ilyen jellegű mentőexpedícióba. Rengeteg magángép és hajó indult a túlélők keresésére – köztük Amundsen is, aki sajnálatos módon a keresés irányítóközpontjául szolgáló Ryss sziget felé menet valahol lezuhant - azóta se találták meg.

Egy hónap keresés után végül egy svéd pilóta, Einar Lundborg talált rá a léghajótöröttekre, de ő azt a parancsot kapta, hogy csak Nobile-t viheti magával, hiába voltak a túlélők közül többen is sokkal rosszabb állapotban. Nobile haza is került, otthon viszont megdöbbentő érdektelenségbe és bénázásba ütközött, a jégen maradottaknak küldött táviratait rendszeresen cenzúrázták, majd aláírattak vele egy nyilatkozatot, ami azt sejtette, hogy gyávaságból hagyta ott elsőként a bajba jutottakat.

A könyvből kiderül, hogy végül az orosz Krasin jégtörő mentette meg a többieket. František Běhounek hazatért, és cseh Öveges Professzorként tudományos ismeretterjesztő művek tucatjait produkálta az ifjúság okulására, egészen 1973 január elsejei haláláig.
Képek: CVUT, WikiPedia

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (6)