Egy BBC tudósító nehéz gyermekkora

stsmork cikke a Művház rovatból, 2007. július 22. vasárnap, 06:25

Nem követem John Simpson televíziós működését, a könyveit viszont szeretem, ezért amikor a könyvesbolt polcán megláttam a gyerekkori emlékeiről írott legújabb könyvét, rögtön lecsaptam rá. A mű több okból is csalódás volt, vegyük sorra, hogy miért.

Eddigi könyvei riportkönyvek, és bár jól megírtak és lebilincselően érdekesek, mégiscsak az újságíráshoz van több közük, mint a szépriodalmi regényekhez. (Mondjuk nem mintha ez számítana bármit is; ha valami jól van megírva, akkor tök mindegy, hogy milyen műfajban készült.) Gondolom, hogy ezzel a könyvvel a szerző a szépirodalomba szeretne utat törni magának, másképp miért váltott volna a tőle teljesen szokatlan elégikus hangvételre? Van annyira profi tollforgató, hogy ebben az új stílusban írt szövege sem tűnik erőltetettnek, nekem viszont sokkal jobban tetszett a régi. Főleg, hogy szemlátomást a tőle megszokott, finom angol humort is beáldozta a magas irodalom oltárán.

A könyv a második világháború utáni évek Angliáját mutatja be, nem enciklopédikus jelleggel, inkább csak pillanatképeket felvillantva. Aki történetesen ott élt abban az időben, az olvasás közben biztosan nagyokat bólogat, nekem viszont csak úgy nagy vonalakban jön le, hogy milyen lehetett ott akkoriban az élet. Hiába emlegeti mondjuk az 1945-ben megválasztott munkáspárti kormány minisztereit, fogalmam sincs, hogy kik ők, a nevüket is most hallom először.

Aki felnőtt korában azzal tölti az életét, hogy sorra látogatja a világ háborús zónáit, mindig a legforróbb helyzetekből küldve tudósításait, annak persze elég nehéz a gyerekkorából olyan történeteket előbányásznia, amelyek vetekedhetnének felnőttkori kalandjaival. Ettől az egész könyv kissé elnyújtottnak tűnik. Olvasás közben többször is előfordul, hogy csak a szerző kedvéért rágom át magam a számomra érthetetlen utalásokkal teli, s ettől kissé unalmas részeken.

Ítélet: rétegkönyv, egyébként olvasható.

Megosztások Facebookon

Hozzászólások