Von Lettow-Vorbeck kalandjai Afrikában

stsmork cikke a Művház rovatból, 2007. július 18. szerda, 11:55 | 8 hozzászólás

A cseh légió különleges kalandjairól már megemlékeztünk, most egy másik kevéssé ismert harctérről lesz szó: a kelet-afrikairól, ahol négy éven át tartotta magát a német gyarmati hadsereg, többszörös túlerővel szemben, a papírformának és a történelem menetének fittyet hányva, és csak azután tették le a fegyvert, hogy egy elfogott brit küldönctől megtudták, Európában két nappal ezelőtt aláírták a fegyferszüntet.

Német Kelet-Afrika nagyjából a mai Tanzánia területét foglalta el, északról a Kilimandzsáró hegye és a Viktória-tó, nyugatról a Tanganyika- és a Nyassza-tó, délről a Rovuma folyó, keletről az Indiai óceán határolta. Kiterjedése észak-déli és kelet-nyugati irányban is csaknem ezer kilométer. Legnagyobb tengerparti kikötővárosából (Dar es Salaam) vasútvonal vitt nyugati irányban egészen a Tanganyika-tó partjáig, nagyjából két egyenlő részre osztva a területet. Északon Tanga kikötőjéből indult egy másik vasútvonal, északnyugati felé, a Kaiser-Wilhelm-Spitze (akarommondani Kilimandzsáró) lábáig. Utak nem voltak, az ország nagy részét erdő, sűrű bozót, helyenként pedig füves pusztaság borította. Az alacsonyabban fekvő részek az esős időszak alatt mocsárrá változtak.

Szomszédai mind barátságtalanok: északon Brit Kelet-Afrika és Uganda, nyugaton – a Tanganyika-tó túlpartján – Belga Kongó, délen Rodézia és a szintén ellenséges, de katonailag teljesen dilettáns portugál fennhatóságú Mozambik.

A háború elején szóba kerül, hogy az afrikai gyarmatokat ki kellene hagyni a balhéból, mert mégse tesz jót az európai kultúrember presztízsének, ha a bennszülöttek azt látják, hogy a fehérek ütik egymást, de ezen hamar túlteszik magukat a küzdő felek.

A helyi lakosság soraiból toborzott német katonák

A Schutztruppe (a Kelet-Afrikában állomásozó német gyarmati hadsereg) létszáma a háború kitörésekor 3000 európai és 11300 askari, azaz a helyi őslakosságból toborzott katona. Parancsnokuk egy tapasztalt, tehetséges és mindenre elszánt katonatiszt: Paul von Lettow-Vorbeck. Ő az egyetlen olyan első világháborús német generális, aki a háború során brit területre lépett, katonailag soha nem törték meg, és a háború utolsó napjáig (sőt, még az után is) aktívan harcolt. Von Lettow-Vorbeck mindenki másnál jobban érti, hogy egy ekkora területen ilyen kevés emberrel egyedül gerillaháborút érdemes folytatni, és hogy nem számít, ki hány várost tart a kezében, ha a sűrű bozótban két ellentétes irányú menetoszlop úgy lahad el a másiktól kétszáz méter távolságban, hogy nem is tudnak egymásról. Von Lettow-Vorbeck nem akar területet hódítani, lövészárkokat ásni meg aztán végképp nem; egyetlen célja van, a lehető legtöbb kellemetlenséget okozni. Minél több brit katonát köt le a kelet-afrikai gerillaharc, annál kevesebb jut belőlük a nyugati frontra.

A németek nyitnak: különítményeik átjárnak az északi szomszéd Ugandába vasutat robbantgatni. (Nem sokkal később ugyanezt teszi az Arab-félszigeten T. E. Lawrence is, csakhogy ő a „jó” oldalon robbantgat, a „rosszak” ellen.) Közben a part menti vizeken is zajlanak az események, a német Königsberg cirkáló belopózik Zanzibár kikötőjébe és szétlövi az éppen javítás alatt álló brit Pegasus hadihajót. Távozás előtt még homokkal töltött olajos hordókat dobálnak a vízbe, amelyekről azt remélik, hogy az angolok aknáknak nézik majd őket (valódi aknáik nincsenek), majd visszavonulnak a Rufiji folyó deltájába.

A brit hadvezetés Indiából áthajózott csapatokkal gondolja megvalósítani Német Kelet-Afrika elfoglalását. Az expedíciós hadsereg októberben partra is száll Tangában (innen indul a Kilimandzsáró vasútvonal, tehát a németeknek van mivel erősítést hozatniuk), majd az első ütközet után fejvesztve visszavonul, hátrahagyva 455 puskát és hozzá való félmillió töltényt. Szép karácsonyi ajándék ez a hazai utánpótlásra aligha számító német hadseregnek.

Közben a brit haditengerészet megkettőzi erőfeszítéseit. Különösen a Königsberg cirkáló van nagyon a begyükben, amely olyan csúnyán lealázta a hadiflottát a zanzibári kikötőben. Az admiralitás első lordja (róla később szivart neveznek el) két monitort küld a Szuezi-csatornán keresztül Kelet-Afrika partjaihoz, és repülőgépeket, hogy a levegőből fel tudják deríteni a német hadihajó rejtekhelyét. A monitorok 1915 júniusában érnek le a Rufiji folyó torkolatához, és a repülőgépek segítségével módszeresen szétlövik a Königsberget. Ez az első eset a haditechnika történetében, hogy repülőgépről vezetnek tüzérségi tüzet. Nem is mindig sikerül a dolog, a pilóta ugyan az előre megbeszélt jelekkel közli, hogy a lövedék milyen irányban és mennyire vétette el a célt, a monitorok kezelőszemélyzete azonban nem tudja, hogy mikor melyik jelzés melyik hajóra vonatkozik. A németek leszerelik az elsüllyedt Königsberg ágyúit – a később szárazföldi ütközetek során nagy hasznukat veszik majd –, a tengerészeket pedig besorozzák a szárazföldi hadseregbe.

Az elsüllyesztett Königsberg

Mindezzel egyidőben bizarr vízi háború zajlik az ország túlsó felén, a Tanganyika-tavon. Nem sokkal a háború kitörése előtt bocsátották vízre a Graf Götzen nevű német hajót, amelyet szétszedett állapotban, ötezer darab ládába csomagolva szállítottak ide vasúton a Dar es Salaam-i kikötőből. A hajó akkora, hogy 900 ember fér el rajta, és bár nincs felfegyverezve, csapatszállításra kiválóan alkalmas. Az arányok összevetése végett: négy napra van szüksége a Graf Götzennek, hogy a Tanganyika-tó egyik végéből a másikba érjen (ez kb. hatszáz kilométer), ugyanezt az utat a katonák a nehéz terepviszonyok miatt gyalogosan két hónap (!) alatt tennék meg. A németek ki is használják ezt az előnyt, és rajtaütések sorát indítják a tóparti belga és brit települések ellen. A britek erre kitalálják, hogy két, erős motorral felszerelt kishajót ellátnak egy-egy ágyúval, és azokat valahogy eljuttatják a Tanganyika-tóra. A kishajók gyorsabbak is, mint a Graf Götzen, és az ágyúiknak is nagyobb a lőtávolságuk, mint bárminek, amit esetleg a németek közben a Graf Götzenre szerelnének. A „valahogy eljuttatás” a következőképp néz ki: Angliából hajóval Fokvárosig, onnan vonattal északra, ameddig csak tartanak a sínek, aztán kétszázötven kilométer úttalan utakon a bozóton át, mezőgazdasági gőzvontatókkal (amilyenekkel békeidőben a cséplőgépet hajtják) vonszolva az összesen 130 tonnányi rakományt, ezután újabb 300 kilométer úszva a Luabala folyón, végül kőhajításnyi háromszáz kilométer vasúton a Tanganyika-tó partjáig. 1915 áprilisában indul az expedíció, és október lesz, mire célba érnek.

A Graf Götzent végül mégsem a britek süllyesztik el, hanem maguk a németek, amikor visszavonulnak a tó partjáról. A háború végeztével a britek kiemelik a tóból a hajót, kijavítják és átkeresztelik. Az MV Liemba meglepő módon még manapság is közlekedik.

A Graf Götzen alias MV Liemba

1916 elejére a szárazföldi offenzíva is erőre kap, mégpedig a (szintén askarikkal megtámogatott) dél-afrikai csapatok jóvoltából. Parancsnokuk, Jan Smuts, nem is olyan rég még a britek ellen harcolt a búr háborúban. A „First Salaita Show” néven ismert ütközetben jól el is verik őket a németek, akik jobban ismerik a terepet és a bozótharc taktikai fogásairól is többet tudnak, mint a dél-afrikaiak. Mellesleg a búrok ugyanilyen gerillaháborút folytattak a britek ellen cirka negyedszázaddal ezelőtt.

A hadjárat kissé leegyszerűsítve a következőképp folytatódik: a dél-afrikaiak (akik most már ugye britek) megpróbálják bekeríteni az ellenség főerőit, hogy kikényszerítsék a mindent eldöntő nagy ütközetet. A németeknek eszük ágában sincs megütközni, inkább folyamatosan védekezve visszavonulnak, többször is az utolsó pillanatban kicsúszva a gyűrűből. Esetenként, ha a körülményeket kedvezőnek ítélik, gyors ellentámadásba mennek át, majd dolguk végeztével eltűnnek az erdőben. A német főparancsnok hamarosan találó becenevet kap: Lettow-Fallback.

Hiába a többszörös túlerő, von Lettow-Vorbeckkel nem tudnak mit kezdeni. Az ellenség tapasztaltsága és ravaszsága mellett az ország természetrajza is ellenük dolgozik. A Német Kelet-Afrika északi részén felvonult brit csapatok hétszáz kilométerre vannak a legközelebbi vasútvonaltól. Egy ezer fős alakulat ellátmányának szállításához 2500 teherhordóra van szükség. Csakhogy menet közben a teherhordókat is etetni kell, az ő ellátásukhoz már 14000 újabb teherhordóra van szükség, így a végén az jön ki, hogy 16500 kísérőre van szükség 1000 fegyveres ellátására.

Csendélet tábori ágyúval

A német oldalon ezzel szemben csak kb. két teherhordó jut egy katonára. A magyarázat egyszerű: a németek nem vesződtek azzal, hogy több száz kilométerről cipeljék a kaját, inkább elszedték a helyi lakosságtól. Az sokkal kényelmesebb. (Becslések szerint a háború négy éve alatt összesen háromszázezer ember halt éhen a rekvirálások következtében.) A britek szándékosan nem alkalmazzák ezt a módszert, mert azt tervezik, hogy a háború után átveszik a német gyarmatokat, és nem akarják a lakosságot magukra haragítani. Ők a háború alatt végig fizetést adnak a teherhordóiknak, igaz hogy csak jelképeset, és a toborzás se teljesen önkéntes alapon megy, de a fontos, hogy megvan a látszat.

A német teherhordók alacsony számához az is hozzájárul, hogy a statisztikák csak az „állandó teherhordókat” tartják nyilván, akik fizetést is kapnak (ugyan csak elméletben); a helyben, időszakos munkára fogott „önkéntesekről”, akik teljesen ingyen dolgoznak, nem vezetnek kimutatást a különben oly alapos németek.

A hadjárat során a cecelegyek alighanem nagyobb kárt tettek a britekben mit a német puskagolyók. A brit katonák fele a harctérre érkezés után egy héten belül elkapja a maláriát, és ha nincs szerencséje, akkor valami más nyavalyát is. A folyamatos megbetegedések miatt általában csak az állomány kétharmada volt hadra fogható. A németeknél ezzel szemben jól szervezett tábori kórházak hálózata kezelte a betegeket, még egy laborjuk is volt, ahol házilag gyártották a kinint.

A németek utánpótlási nehézségei az idő múltával egyre súlyosabbak lesznek. A háború négy éve alatt összesen két német szállítóhajónak sikerült átjutni a tengeri blokádon, mindkettőnek még 1916-ban, később a hadvezetés már nem mer több hajót indítani a brit flotta által ellenőrzött tengeren. Ha szárazföldön és vízen nem lehet Kelet-Afrikába jutni, akkor már csak egy út marad: a levegő. Titokban átalakítják a nagy útra az L59 jelű léghajót, megpakolják fegyverekkel, lőszerrel, gyógyszerrel és elindítják Afrika felé. Második nekifutásra – első alkalommal vissza kellett fordulniuk az időjárás miatt – egészen Szudánig jutnak, onnan már csak egy ugrás lenne Német Kelet-Afrika, de amikor kiengedik a rádióantennát (amit eddig a zivatarfelhők miatt behúzva tartottak), hazulról váratlan üzenetet kapnak: azonnal forduljanak vissza, mert az ellenség elfoglalta a találkozóra kijelölt fennsíkot. Máig nem tisztázott a távirat eredete; egyesek szerint Németország helyett egy közeli brit rádióállomásról adták le, mások szerint az üzenet valóban Németországból jött, de a németek egy britek által hamisított távirat alapján döntöttek úgy, hogy visszahívják a léghajót. Von Lettow-Vorbecknek mindenesetre fogalma sem volt róla, hogy hazulról léghajót küldtek a megsegítésére, így nem egészen világos, hogy hogyan talált volna egymásra a két fél. Talán úgy, hogy a léghajó valamelyik bennszülött falu felett leereszkedik a föld közelébe és fentről tölcséren kikiabálnak az ijedten az égre bámuló helybelieknek, hogy Entschuldigung bitte, nem láttak véletlenül német katonákat errefelé?

A nevezetes L59 léghajó

1917 őszéig folyik a kelet-afrikai bújócskázás. Bár döntő csapást soha nem tudnak mérni rá, a folyamatos csetepaték lassan felmorzsolják a német hadsereget. Ekkorra már Német Kelet-Afrika teljes területe brit megszállás alatt áll, az összes hadianyag-lerakatot és élelmiszerraktárat felszámolták. November 17.-én a német főparancsnok szigorú döntést hoz. Valamennyi katonáját orvosi vizsgálatnak veti alá, és akiket nem találnak egészségesnek, azokat fegyvertelenül átküldik a britekhez, hadifogságba. A maradék kb. ezer ember elindul dél felé, portugál területre. Portugália papíron hadban áll Németországgal, de a portugálok eddig nem sok vizet zavartak. A portugál hadjárat célja sem az, hogy leszámoljanak a katonai veszéllyel, hanem hogy megszerezzék a gyengén védett portugál telepek élelmiszer- és lőszerkészleteit. Ez nagyrészt sikerül is, a portugál hadsereg minimális ellenállást tanusít, így von Lettow-Vorbeck serege új erőre kap. A brit csapatok végig a nyomukban vannak, de hiába próbálják bekeríteni őket, csak az elmúlt évek jól ismert menetrendje isméltődik: támadás, visszavonulás, gyors ellentámadás, visszavonulás, újra és újra. Így megy ez egészen a fegyverszünetig. A németek magabiztosan vonulnak át a britekhez, abban a tudatban, hogy Németország kedvező pozícióban lesz a béketárgyalásokon, és Német Kelet-Afrika is megmarad.

Versailles-ban azután másképp alakulnak a dolgok. Németországot mindenki agresszornak tekinti, és sok egyéb büntetés mellett elveszíti afrikai gyarmatait is. Többet aztán nem is próbálkoznak távoli földrészeken; a következő világháborúban úgy döntenek, hogy sokkal egyszerűbb a keleti szomszédokat letiporni.

Forrás: Tip and Run: The Untold Tragedy of the Great War in Africa

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (8)