Ételművészet – Életművészet

stsmork cikke a Művház rovatból, 2008. április 3. csütörtök, 17:36 | 4 hozzászólás

Édesanyám bukkant rá erre a szakács- és életművészeti munkára a miskolci bolhapiacon. A nyolcvanas években adták ki, de igazából egy 1936-os könyv hasonmás kiadása; szerzője Hatvany Lili, aki többek között a Színházi Élet (nagyszüleink korának vezető női magazinja!) rovatvezetője volt. Bár a könyv teli van receptekkel, én mégsem elsősorban szakácskönyvnek, hanem sokkal inkább érdekes kortörténeti adaléknak tartom.

A bevezetőből megtudjuk, hogy a „boldog háborúelőtti időben” hányfajta polgári háziasszony létezett, és melyiktől miért kellett óvakodnunk. Aztán szó esik a külföldiekről is, akikkel nyaraláson találkozunk és könnyelműen meghívjuk Magyarországra, mindenféle kulináris élvezeteket ígérve. A szerző szerint az ilyen külföldieknek azt mondjuk, hogy „Majd, ha egyszer Pestre jön...” – hova is máshova, elvégre a budapesti ember úgy tudja, hogy szeretett fővárosa közigazgatási határainál egységugrás-szerűen megszűnik a civilizáció, azon túl pedig a vadon kezdődik, ahol csak kannibálok, szökött rabszolgák és egyéb primitív népek élnek. A koktélok tárgyalásánál is hasonló kioktatásban van részünk, miszerint „A legismertebb koktélok nevei Martini, Bronx, Manhattan és Side car. Ezeket bár a városi olvasó betéve ismeri, de hátha akad vidéki, aki nem tudja.” Ez a fajta gondolkodás egyáltalán nem hungarikum, meglepve tapasztaltam, hogy Dublint is budapestiek lakják.

A sztereotípiák betű szerinti értelmezése máshol is felbukkan a könyvben. Megtudjuk például, hogy „Férfivendég délben legjobban a marhahúst szereti. Ez olyan biztos szabály, hogy nem is lehet rajta vitatkozni.” A borokkal kapcsolatban pedig kifejti, hogy „borról azért nem írok, mert őszintén bevallom, asszony nem lehet borszakértő.”

Az általános bevezetőt egy konyha-Baedeker követi, országok szerint felsorolva. Némileg „háziasított” receptekről van szó, egyrészt az alapanyagok hiánya miatt, másrészt mert „a legtöbb ember csak annyit tud a külföldi konyháról, hogy az olaszok kilométerszámra eszik a makarónit, a kínaiak, a japánok rizsen élnek és azt fapálcikákkal eszik, az angolok pedig whiskyt isznak és szeretik a nyershúst.” Logikus érvelés, csakhogy nekem más népek konyháiban épp az az izgalmas, ami a miénktől eltér, nem pedig az, ami hasonlít; szerintem, ha már az ember eljut valami távoli helyre, akkor ott lehetőleg ne töltöttkáposztát akarjon enni. Ezzel szemben a konyha-Baedeker Indiával foglakozó fejezete egyetlen receptet bír csak felsorolni („indiai curry (karri)”), azt is azzal vezeti fel, hogy „magyar ínynek különösen ízletes, mert emlékeztet a mi pörköltünkre...”

Aki rendszeresen főzte (és ette) a könyvben felsorolt recepteket, annak minden bizonnyal nagy szüksége volt az „A diétás konyha orvosi alapja” című fejezetre, amellyel Dr. Györky Béla, a Svábhegyi Szanatórium igazgató-főorvosa egészítette ki a könyvet. Ezt a részt is érdemes átböngészni és összehasonlítani azzal, amit a dietetikusok mostanában mondanak.

Az életművészet témát egy bizonyos Mac Gowern úr egészséges életmódról alkotott elmélete és gyakorlati tanácsai képviselik. Végigolvastam ezt is, gyakorlatilag semmi olyat nem tartalmaz, amire józan ésszel ne jönne rá magától is az ember; csak épp rendszerbe van foglalva az egész, ami sokak számára segítség lehet. Mac Gowern úrról nyúlfarknyi szöveg emlékezik meg a mindentudó wikipédiában, hírneve ezek szerint nem bizonyult időtállónak, a Mc Gowern-tornát pedig felváltotta a dzsogging, az aerobic, a jóga és a pilátesz.

Befejezésül kanyarodjunk vissza a receptekhez, hogy pontosan értsétek, ebből a szakácskönyvből miért fogok viszonylag ritkán főzni. Az alábbi idézet a hideg „büffé, meleg szendvicsek” fejezetből származik, és sokáig gondolkoztam rajta, hogy ne inkább a szalonnatorta (!) receptjét idézzem-e, végül a lábasban forralt sör mint kiindulási alap billentette a walshrabit javára a mérleget:

Egy vizespohárnyi sört lábasban körülbelül a felére beforralunk. Tizenöt deka reszelt parmezánt a forró sörbe öntünk, mikor teljesen felolvadt, egy tojás sárgáját keverjük el benne és krémsűrűségűre főzzük. Fehér kenyérből ujjnyi vastagságú darabokat (tetszés szerinti nagyságút) fánkszurkálóval kiszúrunk, forró zsírban pirosra sütjük, a krémes masszát rákenjük és melegen tálaljuk.

Fujj.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (4)