Bastard Tongues

stsmork cikke a Művház rovatból, 2009. március 26. csütörtök, 13:43 | 12 hozzászólás

A kreol nyelvekről egészen a közelmúltig azt se tudtam, hogy a világon vannak. Aztán a MultiLingual újságban olvastam egyszer egy cikket, ami említette, hogy néhány volt francia gyarmaton valamiféle furcsa keveréknyelvet beszélnek, ami olyan, mintha a francia erősen lebutított változata lenne, az őslakosok nyelvének szavaival megspékelve, és hogy az egy európai és egy bennszülött nyelv fúziójával létrejött keverékeket kreol nyelveknek hívják. A valóság azonban ennél sokkal érdekesebb és bonyolultabb - derül ki Derek Bickerton kiváló könyvéből, amelyre megintcsak a (többnyire dögunalmas) MultiLingual újság hívta fel a figyelmemet.

Először is tisztáznunk kell, hogy mi a különbség a kreol és a pidgin között. Előbbi ugyanis teljes értékű nyelv, komplett nyelvtannal és anyanyelvi beszélőkkel, utóbbi pedig konyhanyelv, ami olyankor jön létre, ha két, egymás nyelvét nem beszélő csoport kapcsolatba kerül, és valahogy szót kell érteniük egymással. Ilyenkor az történik, hogy a két csoport nyelvének szavaiból kialakul egy erősen limitált szókincs (tárgyak nevei, fontosabbb igék, számnevek, stb.), és ennek a pidgin-szótárnak a szavait különösebb nyelvtani szabályok nélkül, gyakorlatilag tetszés szerinti sorrendben öntjük a beszélő félre, abban a reményben, hogy a másik majdcsak megérti, hogy mit akarunk mondani. Általában az egyik csoport számbeli fölényben van, az ő nyelvük lesz a domináns, ők adják a pidgin-szókincs nagy részét. Fontos mozzanat, hogy a pidgin senkinek sem anyanyelve, kizárólag második (harmadik, stb.) nyelvként beszélik, és csak olyankor, ha a kommunikáció minden más formája csődöt mondott.

A dolog akkor kezd érdekessé válni, amikor a pidgin nyelven kommunikáló közösségben gyerekek születnek, akik úgy nőnek fel, hogy körülöttük mindenki egy szabályok nélküli, kaotikus szóáradat segítségével kommunikál. Rendes körülmények között a gyerek úgy tanul meg beszélni, hogy figyeli a környezetét, felismeri a körülötte beszélt nyelv szabályait, és saját maga is elkezdi alkalmazni azokat. De mi van, ha történetesen nincsenek ilyen szabályok? A tapasztalat az, hogy a gyerekek ilyenkor saját nyelvet hoznak létre, felhasználva a pidgin nyelv szavait, és saját nyelvtant konstruálnak hozzá.

Van azonban egy bökkenő. Honnan van egy hároméves gyereknek annyi esze, hogy komplett nyelvtani rendszert hozzon létre? A tudósok ezen még vitatkoznak, nagyjából háromféle elmélet létezik. Az egyik szerint a domináns nyelvből kölcsönzik őket (elvégre a pidgin mellett időnként mégiscsak hallanak domináns nyelven elhangzó beszélgetéseket is, amelyekből, ha nagyon fülelnek, meg tudnak tanulni ezt-azt.) A másik nézet szerint a nyelvtan az alárendelt („szubsztrát") nyelvekből jön, hiszen a gyerekek szüleinek mégiscsak ez az anyanyelve, a pidgin után ezt hallgatják a legtöbbet. Sőt, akár az is elképzehető, hogy mindkét nyelvből átemelnek ezt-azt.

A harmadik elmélet egészen radikális: ez azt mondja, hogy a gyerekek agyában genetikailag kódolva vannak a nyelvtan alapelemei, és ha nem találnak megtanulható szabályszerűségeket a körülöttük beszélt nyelvben, akkor visszakapcsolnak a ROM-ba égetett szabályokra. Merész feltételezés, amit csak kísérleti úton lehetne hitelt érdemlően igazolni. A szerző egyszer bele is vágott egy kísérlet megszervezésébe, amelynek keretében egymás nyelvét nem beszélő, kisgyerekes családokat raktak volna ki egy lakatlan szigeten, hogy aztán pár év múlva megnézzék, a gyerekek milyen nyelven beszélnek egymás közt, de végül nem sikerült pénzt szerezni az akcióhoz.

Megbízható kísérleti eredmények hiányában csak közvetett bizonyítékokra támaszkodhatunk. Ilyen például az, hogy az egymástól függetlenül létrejött kreol nyelvek mind meglepő nyelvtani hasonlóságot mutatnak, még akkor is, ha a szókincsük teljesen más. A kiindulási nyelvekből való kölcsönzéssel ezt bajosan lehet megmagyarázni, esetleg úgy, hogy a kreol nyelvtani szerkezetek az óceáni áramlatok vagy a szél segítségével is képesek terjedni, olykor sok ezer kilométeres távolságra is.

Az egyik jellemző nyelvtani jelenség, amely különös hasonlóságot mutat a kreol nyelvekben, a TMS-rendszer. (TMS annyi mint Tense/Modality/Aspect, sajnos nem tudom, hogy mi a korrekt magyar neve.) A szerző a guyanai kreol nyelvet hozza fel példaként, miután maga is több évet lehúzott Guyanában, eldugott kis útszéli kocsmákban tanulmányozva a helybeliek beszédét. Nos, a guyanai kreolban az igék szótári alakja nem jelen időt jelent, mint azt gondolnánk, hanem múlt időt. My play tennis tehát annyi mint, teniszeztem, valamikor a múltban. Ahhoz, hogy ebből jelen idő legyen, be kell toldanunk az "a" operátort, vagyis my a play tennis. A "bin" szócska segítségével a múltbeli esemény előtti eseményre utalhatunk, a "go"-val pedig jövő időt, illetve feltételes módot lehet képezni. A három operátor kombinálható: my bin go a play tennis, ha jól értem, valami olyasmit jelent, hogy valamikor a múltban szerettem volna teniszt játszani.

A jelen idejű operátorral kapcsolatban a szerző egy érdekes megállapítást tesz, amit kénytelen vagyok szó szerint idézni:

It follows that Me a play tennis can mean either "I play tennis" or "I am playing tennis." Is this a weakness? Not really. Context usually disambiguates it. If you're talking about something you're doing right now, I can see that you're doing it. If I can't, I assume you do it habitually.

Ilyet se láttam még, hogy egy brit születésű, Amerikában élő nyelvész kijelentené, hogy igazából tök felesleges a simple és a continuous igeidők közötti megkülönböztetés. Felsóhajt bennem a sokat szenvedett diák: mindig is sejtettem én, hogy ez így van!

A könyv közepénél jártam már, amikor felötlött bennem, hogy, folytatva a gondolatmenetet, ha a gyerekek képesek rá, hogy egy „gyári progam" segítségével saját nyelvet hozzanak létre, tokkal-vonóval, komplett nyelvtannal, akkor alighanem minden ma létező nyelv is így indult. Hogyan lettek akkor mégis ennyire különbözőek? Kíváncsian vártam, hogy erről mit mond a szerző. Nos, ezt mondja, a 207. oldalon:

The quest for the original source of human language is the topic of my next book, so I'll say no more about language evolution here.

Ó, a francba!

A genetikailag kódolt nyelvi készség egyébként nem teljesen eredeti gondolat; Steven Pinkernek van egy egész könyve erről, és csodálkoztam is, hogy Derek Bickerton sehol nem hivatkozik rá, míg aztán végül ezt találtam az utolsó előtti oldalon:

Some linguists, like Steve Pinker (whose book The Language Instinct is, after this one, the most fun book on language you're likely to read),...

Pinker könyvét nem olvastam, Derek Bickerton könyve viszont a legjobb tudományos ismeretterjesztő mű, amivel a Collapse óta találkoztam, pedig a nyelvészet nem kimondottan az a téma, amiről különösebben érdekfeszítő könyveket szoktak írni. Bickertonnak valahogy mégis sikerült, többek között bevetve azt az ősi trükköt, hogy a mondanivalót életrajzi elemekkel és szórakoztató történetekkel színezi ki. Remek könyv, egyes részeit már harmadszor olvasom, és áprilisban puha kötésben is kijön, szaladjatok megvenni!

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (12)