A föl-földobott kő

stsmork cikke a Művház rovatból, 2009. április 11. szombat, 08:12 | 3 hozzászólás

A hatvanas évek elején történt egyszer, hogy édesapámat a munkahelyéről elküldték Budapestre valamilyen hivatalos ügyet intézni. A kora reggeli vonaton összefutott egy bácsikával, aki - mint kiderült - érettségi elnöki minőségben járt a városban, és most egyenesen a bankettről tartott haza.

Reggel hét óra volt, a bácsika álmos is volt, fáradt is volt, s meglehet, hogy volt benne némi alkohol is. Csak ült magába zuhanva az ülésen, merengve nézett maga elé, majd váratlanul elkezdett szavalni:

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Ennél a pontnál elaludt, és többet nem is ébredt fel Budapestig. Édesapám, aki nagyon szereti Ady Endrét, de ezt a versét valamiért mégsem ismerte (az ő idejében nem volt tananyag a gimnáziumban), Budapestig törte a fejét, hogy mi lehet ez a szép Ady-vers, mert hogy Ady Endre írta, az egy percig sem volt kérdéses, és hogy lehet, hogy ezt a verset ő nem ismeri. Hazaérve első dolga volt előszedni az Ady-kötetet és megkeresni verset:

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (3)