Ballagó idő

stsmork cikke a Művház rovatból, 2009. április 17. péntek, 07:08 | 2 hozzászólás

A húsvéti szünet alatt elkezdtem olvasni egy könyvet Fekete István életéről, de olyan sokat idézett a Ballagó időből, hogy tíz oldal után úgy döntöttem, jobban járok, ha inkább azt olvasom. Régóta tudtam erről a könyvről, de gyerekkoromban csak a Tüskevárig meg a Téli berekig jutottam el.

És nagyon jól tettem, hogy nem vágtam bele a Ballagó időbe általános iskolás fejjel! Mert ez a könyv nem gyerekeknek szól, még akkor sem, ha a Móra kiadó adja ki. Úgy ugrál össze-vissza az idősíkok között, hogy néhol még most is alig tudtam követni, általános iskolás koromban meg biztos, hogy harminc oldal után végérvényesen dögunalmasnak nyilvánítom.

Gyerekként az is megzavart volna, hogy a szerző feltételezi az olvasóról, hogy az otthonosan mozog az utolsó előtti századforduló Magyarországának mindennapjaiban. Például valakiről megemlíti, hogy pusztán született, de nem magyarázza meg, hogy ebben a környezetben ez mit is is jelent. (Illyés Gyula a Puszták népét azzal kezdi, hogy definiálja ezt a szót, a Dunántúlon ugyanis nem „a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog", hanem azokat a telepeket, ahol az uradalmi földeket művelő gazdasági cselédek élnek.)

Az ilyesfajta alapismeretek birtokában azonban nagyon tanulságos olvasmány ez a könyv. Soha olyan gyorsan nem változott a világ, mint a huszadik század első felében, és Fekete István tanúja is volt mindennek. Vasút már létezik, de a gőzös csak a szomszéd faluig jár. Az év szenzációja, amikor új plébános jön Göllére, aki hoz magával egy fonográfot, és bemutatót tart az ámuló falubelieknek. (Néha eszembe jut, hogy harminc év múlva talán én is így fogok majd írni arról, mikor először fogtam a kezembe mobiltelefont, először küldtem e-mailt a világ túlsó felébe - és kaptam rá választ egy percen belül - vagy először láttam web böngészőt?) Rádió sincs, se magnó, se CD-lejátszó, így a Balaton partján nyaralók esténként a szórakozóhelyekről kiszűrődő tánczene helyett kénytelenek a szél zúgását és a nádasban lakó békák karattyolását hallgatni. Ekkora elmaradottságot már elképzelni se lehet!

Göllén beszélni is másképp beszélnek, mint bent a városban: gólát, lukat és királt mondanak gólya, lyuk és király helyett. Ebben az a muris, hogy általános iskolában, amikor a j és ly írásbeli megkülönböztetésével küzdöttünk, a tanító nénink mentő ötletként javasolta, hogy ha egy szóról nem tudjuk eldönteni, milyen jével írják, akkor próbáljuk meg dunántúli tájszólással kimondani. Ha ott l-t mondanánk, akkor ly-t kell írnunk, egyébként j-t. Nem világos, hogy az ország északkeleti részében lakó gyerekek ugyan hol hallottak volna bárkit is dunántúli tájszólással beszélni; nem is mentünk sokra ezzel a módszerrel, és továbbra is ontottuk a jukakat, hejeket és fojókat.

Bár a történet fonala tizennégy nyarával véget ér, az előre ugrálások miatt sok szó esik az első világháborúról. Úgy tűnik, hogy már tizenhárom nyarától kezdve szaporodnak a baljós jelek, a háború kitörése előtti napokra pedig egészen nyomott lesz a hangulat. Hajlok rá, hogy utólagos belemagyarázásnak minősítsem a dolgok ilyen beállítását, de ha az is, az élmény semmiképp sem egyedi: Ady Endre is hasonlóképpen emlékezik egy nyár éjszakára.

Somogyországról lévén szó, megemlíttetik a 44-es „rosseb" gyalogezred (kaposvári születésű nagyapámat hosszúra nyúlt élete során soha senki nem hallotta káromkodni, az egyetlen csúnyának nevezhető szava a rosseb volt, tőle került be az én szótáramba is), és a békekötés utáni antant-ellenőrzések kijátszására létesített országos hálózat is, amelyről én nagyon sokáig nem is tudtam, ez az első irodalmi említése, ahol találkoztam vele.

Na és végre fény derül arra is, hogy honnan szedte Ifj. Fekete István azt a sok (többnyire feleslegesen) idézőjelbe tett szót meg három ponttal befejezett mondatot, amelyről korábban már panaszkodtam. Édesapjától tanulta, akinek kedvelt stilisztikai eszköze mind a kettő. A különbség csak az, hogy amíg Fekete István módjával él velük, és csak a megfelelő helyen használja őket, addig a fiával időnként elszalad a ló. Az írói tehetség nem feltétlenül öröklődik, ezt eddig is tudtuk.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (2)