A búr a búrkalappal

stsmork cikke a Művház rovatból, 2009. augusztus 11. kedd, 09:33 | 10 hozzászólás

Ez a kecskeszakállas öregúr újra meg újra felbukkan az olvasmányaimban, méghozzá a legváratlanabb helyekről. Szinte nem is tudok úgy könyvet a kezembe venni, hogy abban ne szerepelne legalább egy pár sor erejéig. Jan Smutsnak hívják, és nehéz lenne egyetlen kategóriába besorolni, hosszúra nyúlt életében ugyanis annyi mindent tett, hogy az két életet is simán megtöltött volna.

John Simpsonnál olvastam róla először, ő egy dél-afrikai nyaralás kapcsán említi, ahol is Jan Smuts unokaöccse unokájának nyaralójában laknak, és a ház falát a nevezetes ős fényképei díszítik. John Simpson még meg is jegyzi, hogy ezzel a fehér kecskeszakállal inkább úgy néz ki, mint a pszichiátria úttörője, nem pedig államférfi és hadvezér. Gazdag afrikáner családba született, a tizenkilencedik század második felének közepén. A búr háborúban tűnt fel először, mint sikeres gerillavezér. (A huszadik század meghatározó személyiségei közül olyan sokan vannak, akik a búr háborúban tették le először a névjegyüket, hogy az külön posztot érdemelne.) A háború befejeztével azonban megváltozott az álláspontja, és úgy látta, hogy Dél-Afrikának a Brit Birodalom részeként sokkal jobb dolga lesz, mintha egyedül próbálna boldogulni.

Smuts az első világháborúban a War Cabinet tagja volt, és 1917-ben Lloyd George, a háború befejezését latolgatva, őt kérte meg, hogy mérje fel a brit katonák morálját. Smuts kiutazott a frontra, figyelmesen végighallgatta a lövészárkokban gubbasztó katonák minden gondját-baját, majd azt írta a jelentésébe, hogy bár az emberek nagyon sokat panaszkodnak, méghozzá jogosan, de a harci kedvük töretlen. A War Cabinet így, Smuts jelentésére alapozva, a háború folytatása mellett döntött.

Harminckilencben Dél Afrika a britek oldalán belépett a második világháborúba, és Jan Smuts megintcsak a War Cabinet tagja lett, közeli barátjával, Winston Churchill-lel együtt. A győztes háború után odahaza mindkettőjüknek ugyanaz a sors jutott osztályrészül: választási vereség.

Másodszor a von Lettow-Vorbeck afrikai kalandjairól szóló cikk anyaggyűjtése közben bukkant fel, ő vezette a Német Kelet-Afrika meghódítására szervezett hadsereget. A sors fintora, hogy az egykori gerillavezér egyszerre az aszimmetrikus hadviselés másik oldalán találta magát. A Smuts vezette nagyszabású hadművelet nem tudta megadásra kényszeríteni a németeket, az agyafúrt német parancsnoknak valahogy mindig sikerült egérutat nyernie. Amikor Lettow-Vorbeck megkapta a császártól a Pour le Mérite kitüntetést, Smuts, szokatlan gesztussal, levélben gratulált ellenfelének:

May I hope that, though we are unfortunately compelled to oppose each other, an expression of my sincere congratulations on your richly deserved distinction may not be distateful to you.

Gentleman.

Legközelebb a Peacemakers című könyvben találkoztam vele, szakértőként működött közre az első világháborút lezáró béketárgyalásokon. Mivel már úgyis volt gyakorlata az ilyesmiben (a dél-afrikai alkotmány az ő közreműködésével született meg), vele íratták meg a Népszövetség alapokmányát. Közben még arra is jutott ideje, hogy Lloyd George kérésére a felbomló monarchia egyik friss utódállamába utazzon, hogy kiderítse, mi a fene is zajlik ott éppen. Az alig egy hete hatalmon lévő kormány nagy lelkesedéssel várta a dél-afrikai tábornokot, abban a reményben, hogy az antant diplomáciai kapcsolatot akar létesíteni velük. Hamarjában be is szereztek egy nagyobb adag vörös bársonyt, hogy a küldöttség tiszteletére azzal borítsák az utat a vasútállomástól a szállodáig.

Smuts azonban megmakacsolta magát. Állítólag ki sem volt hajlandó szállni a különvonatból, Kun Béláékat odarendelte magához a Keleti pályaudvarra és a szerelvény étkezőkocsijában tárgyalt velük. A megbeszélések eredménytelenek maradtak; két nappal később a tábornok udvariasan kezelt a magyarokkal, és szépen visszavonatozott Párizsba, ahol jelentette, hogy szerinte Kun Béla buta, és a kormánya aligha lesz hosszú életű. A megmaradt vörös bársonyt végül a május elsejei ünnepségen használták el.

(Zárójelben: Smuts magyarországi útjáról Berczeli Gábor írt egy érdekes, és meglepően olvashatóan megírt tanulmányt, Smuts magánlevelezését is felhasználva, amelyhez egy dél-afrikai levéltárban jutott hozzá. A tanulmány némileg árnyalja a budapesti látogatásról fent leírt képet.)

És most újra felbukkant, a D-Day című könyvben, Winston Churcill oldalán. De Gaulle és Churchill találkozója kapcsán merül fel a neve, a derék francia Angliába érkezése után riadtan veszi tudomásul, hogy a brit küldöttségnek régi ismerősünk is tagja, akiről köztudomású, hogy utálja a franciákat. Smuts a hadműveletekben közvetlenül nem vesz részt, de a béketárgyalásokon azért hasznát veszik még előző körben szerzett tapasztalatának. Ő az egyetlen diplomata, akinek a kézjegye mind a két, világháborút lezáró békeszerződésen szerepel.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (10)