Kispad

Kispad: közös blog
4230 cikk, 53848 hozzászólás
Szerzők | Tudnivalók | Feedek


D-Day

stsmork cikke a Művház rovatból, 2009. augusztus 3. hétfő, 08:07 | 4 hozzászólás

Antony Beevor egyike azon szerzőknek, akikre időnként rákeresek az Amazonon, és ha látom, hogy kijött egy új könyvük, akkor azt mindjárt be is szerzem. Jobban szeretek szerző, mintsem téma szerint könyvet választani; még érdekesnek látszó témáról is meglepően könnyű dögletesen unalmas könyvet írni, egy bevált szerző viszont eleve olyan témákat választ, amelyek érdekelnek, és rendszerint jó könyvet is ír belőlük. (A módszer nem egészen tökéletes, mert kipróbált szerzőtől is becsúszik időnként egy-egy gyengébb könyv, ilyenkor törölni szoktam az illetőt a listámról.)

Így került a kezembe a D-Day című könyve is, amely idén a partraszállás hatvanötödik évfordulójára jelent meg, és amelyen az egyhetes nyaralásunk alatt sikerült átrágnom magam. Helyénvaló az átrágás szó, mert ilyen tömegű részleten az ember tényleg csak átrágni tudja magát. A szerző tehetsége éppen abban rejlik, hogy a részletekbe menő leírásokat is tudja úgy stilizálni, hogy élvezet olvasni a szöveget. Mintha nem is egy nagy gonddal megírt hadtörténeti művet, hanem egy regényt olvasnánk. Alighanem az a titka, hogy a klasszikus források (tábornokok memoárjai, más történészek munkái stb.) mellett szemtanúk visszaemlékezéseit is beépíti a történetbe, s egy-egy ütközet ismertetésénél nem csak a hadi helyzetet írja le, hanem a résztvevők személyes emlékeiből is idéz, lehetőleg mindkét oldalról. Sok érdekes apró részletre derül így fény.

Egy másik könyvből már tudtam róla, hogy Churchill személyesen is részt akart venni a normandiai partraszállásban, és erről végül maga a király tudta csak lebeszélni, most azonban azt is megtudtam, hogy pontosan mit írt őfelsége a forró fejű miniszterelnökének. Ezt:

My dear Winston, I want to make one more appeal to you not to go to sea on D-Day. Please consider my own position. I am a younger man than you, I am a sailor, and as King, I am the head of all the services. There is nothing I would like better than to go to sea but I have agreed to stay at home; is it fair that you should then do exactly what I should have liked to do myself?

Igen! Egy angol királynak így kell tudnia bánni a segédigékkel.

Az Omaha beachen lezajlott vérfürdőről már meglehetősen naturalisztikus képet kaphattunk a Saving Private Ryan című filmből, az azonban kevéssé ismert, hogy a négy másik szektroban ennél azért jobban mentek a dolgok, illetve hogy az elszenvedett veszteségek még így is alatta maradtak a tervezettnek, és hogy a partraszállást követő hetekben kialakult állóháború sokkal több áldozatot követelt, mint az a nevezetes június hatodikai nap. (A hetvenezer fős inváziós hadseregből három és félezren estek el az első nap, a tervezett 9,250-nel szemben. A bombázások következtében volt viszont háromezer polgári áldozat is.)

Ennek több oka is van. Az első a szövetséges gyalogság felkészületlensége és tapasztalatlansága, különösen a hadművelet elején. A katonák jelentős része itt szagolt puskaport először, itt élte át azt az élményt, hogy aknavető gránátok robbannak a közvetlen közelében és golyók vijjognak a feje felett; s akinek nem voltak a vérében a gyalogsági hadviselés alapszabályai, az nem számíthatott hosszú és békés öregkorra. "Uraim, az önök átlagos élettartama pontosan három hét" - világosította fel kedvesen az erősítésként a frontra érkezett újoncokat az egyik kiképzőtiszt.

Minél tapasztalatlanabb volt valaki, annál kevesebb esélye volt a túlélésre; volt olyan eset, hogy az egyik század újoncait idő hiányában a kompról egyenest az ütközet kellős közepére vitték, s két óra múlva a húsz emberből már csak kettő volt életben. Ha nagyok a veszteségek, sürgősen utánpótlást kell hozni, így viszont a kiképzésre nincs idő, emiatt az újoncok nagy része hamarosan elesik, ettől még nagyobbak lesznek a veszteségek, s az egész kezdődik előről. Ezt az ördögi körforgást már Remarque is megírta a Nyugaton a helyzet változatlanban, pedig az egy világháborúval korábban volt.

A partraszállás utáni elbizonytalanodás másik oka a német katonák felkészültségében és fegyverzetében keresendő. A Tigris tank ágyúja jóval messzebb hordott, mint az amerikai Shermané, ezért egy német páncélos legénysége lőtávolon kívülről ki tudta lőni az amerikai tankokat. Ugyanilyen halálosan hatékonynak bizonyultak a németek 88 milliméteres páncéltörő ágyúi is.

Az amerikaiak azonban gyorsan tanultak. A kezdeti bénázások után (a harckocsizók sose tudták, hogy a saját gyalogságuk hol van éppen és mit csinál) tábori telefont szereltek a tankok hátuljára, hogy a gyalogsági szakaszparancsnokok tudjanak beszélni a harckocsi parancsnokával. Ugyanígy közvetlen kapcsolatot hoztak létre a harctér felett őrjáratozó vadászbombázók és a földön lévő megfigyelő között; ha menet közben belefutottak egy harckocsioszlopba vagy egy páncéltörő ütegbe, akkor rádión keresztül hívták a repülőt, az meg elintézte a többit.

A földi és légi csapatok ilyenfajta koordinációja nagyon hatékonynak bizonyult. Egyébként lényegében a légi fölény volt a legfontosabb tényező, amely szép lassan a szövetségesek oldalára billentette a mérleget. A Luftwaffe maradék repülői jóformán fel se tudtak már szállni, annyira tele volt az ég brit és amerikai vadászgépekkel. Ezek nem csak légi, hanem földi célokra is vadásztak, kiváltképp a tiszteket szállító járművekre. Erwin Rommelt (az atlanti védelmet megszervező parancsnokot) is egy ilyen vadászgéppel való véletlen találkozás okozta koponyatörés vonta ki a forgalomból. A végén a németek nap közben már nem is mertek menetoszlopokban közlekedni.

A vadászgépek pilótái a bevetések után rendre több tucat kilőtt tankról és felgyújtott teherautóról számoltak be. Amikor azonban a légierő hatékonyságát vizsgáló bizottság később végigjárta a roncsokat, arra a következtetésre jutott, hogy elenyésző azon járművek száma, amelyeket a levegőből semmisítettek meg. Különösen a vadászgépek szárnyai alól indítható rakéták találati arányát találták alacsonynak, mintegy öt százalék körülinek. A legtöbb járművet maguk a németek gyújtották fel, vagy azért, mert üzemanyag hiányában nem tudtak továbbmenni velük, vagy pedig azért, mert megijedtek a repülőktől, és gyalogosan próbáltak tovább menekülni. A vadászgépek tehát tényleg hatékony fegyvernek bizonyultak, még ha nem is úgy, ahogy azt eredetileg gondolták.

A légierőnek volt egy másik, kevésbé dicsőséges bevetési módja is: a taktikai bombázás. A korabeli bombázók meglehetősen ritkán találták el a kitűzött célt, különösen ha az kicsi - mondjuk két kilométernél kisebb átmérőjű - volt. A célra vezetés úgy történt, hogy a bombázó kötelék előtt repült egy felderítő gép, az ledobott egy sárga színű füstgránátot a kitűzött cél felett, az első hullámban repülő bombázók pedig ennek alapján dobták le terhüket. A robbanásoktól aztán akkora porfelhő kerekedett, hogy a későbbi hullámokban érkező gépek pilótái gyakorlatilag semmit se láttak, és csak úgy vaktában oldották ki a bombáikat. Veszélyes dolog így bombázni, az ember könnyen eltalál olyasmit is, ami eredetileg nem is volt szándékában. Az amerikaiaknak egyszer még az egyik saját tábornokukat is sikerült így megölniük, akit aztán titokban temettek el, nehogy fény derüljön a malőrre.

A szövetségesek "taktikai okból" több útjukba kerülő normandiai várost is porig bombáztak, óriási rombolást és rengeteg civil halálát okozva. Ezeknek a brutális akcióknak máig vitatják a hadászati hasznát, a városokban ugyanis se német katonák, se jelentősebb mennyiségű hadianyag nem volt. Azt pedig Sztálingrád óta tudjuk, hogy egy lerombolt város a védők számára felér a legjobban kiépített erődítmény-rendszerrel is. A korabeli érvelés az volt, hogy a városok lerombolásával az utánpótlási vonalakat vágják el, így indirekt módon elősegítik az ellenség vereségét.

Antony Beevor azon az állásponton van, hogy Normandia volt az áldozati bárány, amelyet az ország többi részének nagyobb rombolás nélküli felszabadításáért áldoztak fel. Tény, hogy a francia földön állomásozó német csapatok gerincét Normandiában sikerült megtörni, ehhez képest mondjuk Párizs felszabadítása valóságos majális volt, pezsgős vacsorával egybekötve. Azt nem tudni, hogy a Caen bombázása során elpusztult polgároknak erről vajon mi lenne a véleményük.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Eddigi hozzászólások (4)

1

Zs, 2009. augusztus 3. hétfő, 09:33 (#)

Ambrose könyveihez képest ad plussz infót?

Volt szerencsém partraszállás néhány helyét megnézi, őőő szar lehetett ott felmászni, harcolni meg pláne.

2

Köbüki, 2009. augusztus 3. hétfő, 09:53 (#)

www.beyondbandofbrothers.com Ha valaki rászán 10 napot nagyon tartalmas tematikus kirándulás

3

Pocakos, 2009. augusztus 3. hétfő, 17:02 (#)

Talán érdekel, ezt is a D-Day alkalmából olvastam:
http://pocakosgondok.blogspot.com/2009/06/garbo-az-orult-spanyol.html

4

airsheep, 2009. augusztus 12. szerda, 11:28 (#)

"A Tigris tank ágyúja jóval messzebb hordott, mint az amerikai Shermané, ezért egy német páncélos legénysége lőtávolon kívülről ki tudta lőni az amerikai tankokat. Ugyanilyen halálosan hatékonynak bizonyultak a németek 88 milliméteres páncéltörő ágyúi is."
-mivel a Tigris augyanazt a 88-as löveget használta...


Hozzászólsz?

Igen

Hozzászólást csak névvel együtt fogadunk el. Ha linket írsz be, akkor előtte és utána hagyj egy szóközt, főleg akkor, ha zárójelbe teszed.


Az oldal tetejére | Szerzők, tudnivalók, feedek | sesblog és Kispad © 2003-2010 ervin, eszpee, stsmork