Kispad

Kispad: közös blog
4230 cikk, 53959 hozzászólás
Szerzők | Tudnivalók | Feedek


Undok kislányok

stsmork cikke a Művház rovatból, 2010. december 30. csütörtök, 23:53 | 7 hozzászólás

A témában való járatlanságomat mi sem jelzi jobban, mint hogy egészen a közelmúltig még azt sem tudtam, hogy az angol „mean" jelző magyarul undokot jelent - számos jelentése van ennek a szónak, és éreztem, hogy van ilyen értelme is, de ritkán láttam így használni. Aztán elkezdett a kislányunk általános iskolába járni, és olyan rémtörténeteket hoz haza, hogy először komolyan felmerült bennem, hogy csupa kis vasorrú bábával került egy osztályba. Ezek a kislányok jóformán ki se látszanak még a földből, de képesek olyan lélegzetelállítóan durván viselkedni egymással, ahogy még a lövegkezelők se viselkedtek a laktanyában, pedig azok között még börtönviselt figurák is voltak.

„Elsősökkel nem játszunk! Csak azért, mert együtt járunk balettórára, még nem fogunk játszani veled!" - mondta kevélyen egy másodikos „nagylány" egy „kis pisis" elsősnek, akivel történetesen együtt jártak óvodába, csak az egyiket a szülei elvitték hatévesen iskolába, a másik pedig maradt ovis még egy évig. Fájdalmasan ismerős ez a gondolatmenet, a laktanyában is ugyanígy lenézték az öreg katonák a kopaszokat; kopár állatnak, rüszünek, kopirnyónak és még ki tudja mi mindenfélének csúfolva őket, csak azért, mert a Hadkiegészítő Parancsnokság szeszélye folytán ők tizenkét hónappal előbb kapták meg a behívójukat. A primitív viselkedés nincs korhatárhoz kötve.

Ha undokságról van szó, egy hétéves kislánynál nincs is kreatívabb. Itt van például a „fertőtlenítős" játék; ezt úgy kell játszani, hogy két kislány kiszemel magának egy áldozatot, és ha annak akár csak valamelyik használati tárgya is hozzájuk ér (és tesznek róla, hogy hozzáérjen), akkor máris sikítani kezdenek, egy képzeletbeli flakonból lespriccelik magukat fertőtlenítő szerrel, és látványosan csutakolni kezdik a beszennyezett testrészüket. A másik népszerű játék az „UV-sugárzás", ez abból áll, hogy a játékosok a nagyszünetben odamennek az áldozathoz, úgy téve, mintha a találkozás csak véletlen volna, majd hangos „Segítség!! Jön az UV-sugárzás!!!" kiáltások közepette látványosan menekülni kezdenek. Aztán ha hallótávolságon kívül értek, visszafordulnak és kezdik megint. Van még a „<valamelyik osztálytárs neve>-ellenes klub játék", az ilyen klubot mindig valaki ellen szervezik, és a tagok azon versengenek, hogy a kiszemelt áldozatot ki tudja furfangosabb módszerekkel gyötörni.

Beszéltünk a tanárokkal, ők sajnálkozva széttárták a kezüket, az iskolai pszichológus úgyszintén, nem volt más hátra, kerestünk valami szakirodalmat az Amazonon. Így akadtunk rá a Litte Girls Can be Mean című könyvre. Két amerikai pszichológus írta, háromgyerekes gyakorló családanyák mind a ketten, úgyhogy volt honnan anyagot meríteni. Ha nem is lehet majd mindent használni belőle, legalább képet kapunk arról, hogy mi folyik egy amerikai általános iskola alsó tagozatán az órák közti szünetekben, illetve hogy a tanárok és a szülők hogyan kezelik a helyzetet.

Első olvasásra az lepett meg a legjobban, hogy hiába az eltérő kulturális közeg, a könyv történetei bármikor megtörténhetnének nálunk is, épp csak a keresztneveket kellene kicserélni és senki nem mondaná meg, hogy az esetek nem a mi általános iskolánkból valók.

Azt mindjárt az elején elmondom, hogy nincs tuti biztos megoldás. Ha egy kislány a szünetben odamegy az osztálytársaihoz azzal, hogy szeretne velük játszani, azok pedig kerek perec elzavarják, akkor nincs olyan varázsige, amivel jobb belátásra lehetne bírni őket. Rendszeres és kitartó munkával azt viszont el lehet érni, hogy legközelebb ne őt közösítsék ki.

Mondjuk én először azt se értettem, hogy miért kell kiközösíteni bárkit is, ha egyébként kettesben bármelyik kislány jól eljátszik bármelyik másikkal, tehát nem arról van szó, hogy haragban lennének. A könyv megnyugtat, hogy ez normális viselkedés ebben a korban. Ez egy olyan életszakasz, amikor minden gyerek valamilyen csoporthoz szeretne tartozni, és a gyűlölködésnél semmi sem erősíti jobban a csoportkohéziót. Azt pedig úgy lehet a legegyszerűbben elérni, ha kiközösítenek valakit. Szomorú, de ez a helyzet.

De mit lehet kezdeni egy olyan közösséggel, amelynek tagjai úgy viselkednek, mint egy zsák vipera? Na, először is módszertant kell kidolgozni. Engem mindig elszórakoztat, ahogy az amerikaiak mindenre módszertant találnak ki, lehetőleg betűszavakból álló hangzatos neveket adva neki, aztán megpróbálják mindenre alkalmazni azt. A könyv is bevezeti a „Négy Lépést" és a „Három R-t", példahegyeken mutatva be az alkalmazásukat. Gondolom, érződik az írásomon a kételkedés, de az kétségtelen előnye ennek a megközelítésnek, hogy legalább van honnan elindulni, és nagy vonalakban azt is kijelöli, hogy merre menjünk. Hogy aztán mi válik be a gyakorlatban, azt - módszertan ide vagy oda - úgysem lehet előre tudni.

A négy lépésből az első kettő (observe, connect) abból áll, hogy először is észre kell venni a gyereken, hogy valami baj van, majd rá kell venni, hogy mesélje el, mi az. Engem ez kicsit meglepett, én azt gondoltam, hogy természetes, hogy a gyerek el fogja mondani a szüleinek, ha valamiért nem érzi jól magát az iskolában, de azt mondják, ez nincs mindenhol így. A harmadik lépésben (guide) végig kell venni a lehetséges lépéseket, mindenképpen úgy, hogy előbb a gyerek saját maga álljon elő ötletekkel, elvégre nem mi akarjuk kifogni helyette a halakat, hanem meg akarjuk tanítani halászni, a negyedik lépésben (support to act) pedig támogatni kell, hogy egyedül végre is hajtsa azt, amiben megegyeztünk. Egy bekezdésbe összesűrítve ennyi a „Négy Lépés" lényege, és nem is maga a módszertan érdekes a könyvben, hanem a példák és a hozzájuk adott konkrét tanácsok.

A módszertanon túl két nagyon érdekes dolog derül ki a magyar és az amerikai oktatási rendszer szemléletének különbségeiről. Az egyik az önbizalom és annak fejlesztése. A magyar gyereknek gyárilag van önbizalma (sokszor még túl sok is), nincs is semmi szükség rá, hogy azt a pedagógus tovább fejlessze. Ezzel szemben az amerikai gyerekeknek - már ha igaz, amit a könyv leír - napi rendszerességgel babusgatják a lelkét, a tanár gondosan ügyel rá, hogy mindenkit napjában legalább egyszer megdicsérjen, és a gyerekeket is módszeresen trenírozzák, hogy ismerjék fel és el egymás sikereit. Én a magyar iskolarendszerben nőttem fel, nekem ez rendkívül idétlenül hangzik, pedig valószínűleg nem hülyeség.

A másik meglepő különbség, hogy amíg egy magyar iskola gyakorlatilag egy olyan gyár, ahol a fiatalkorú munkások görnyednek a munkapad felett és egész nap a műszak végét várják, hogy mikor mehet már ki merre lát, addig az amerikai iskolában tudatosan igyekeznek közösséget formálni. És ez nem azt jelenti, hogy évetne egyszer elmennek osztálykirándulni, hanem hogy rengeteg olyan - sokszor egészen banális - programot szerveznek, ami erősíti a gyerekekben azt az érzést, hogy ők egy közösség, együtt sírnak és együtt nevetnek. Én ilyet itthon még nem láttam; ha a sok év iskolába járás alatt valamelyik osztályunkban ki is alakult valamilyen közösség, az mindig spontán történt, a tanárok tudta és segítsége nélkül. Komolyan, egész megjött a kedvem, hogy Amerikában járjak általános iskolába! Már ha lenne hozzá még egy életem.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Eddigi hozzászólások (7)

1

CsasZ, 2010. december 31. péntek, 09:58 (#)

Szerintem ahogy az önbizalom és a közösség kérdését a suliban kezelik 50%-ban megmagyarázza, miért működő ország az USA, és ez miért nem az...

2

tschontwaz von szekreny, 2010. december 31. péntek, 18:13 (#)

Erdekes ez a vilag. Apu most a lanyan tanulja milyen a kikozosites gunyolodss rosszabbik vegen lenni. Talan aztan elgondolkodik azon vannak e veletlenek.

3

Author Profile Page eszpee, 2010. december 31. péntek, 19:07 (#)

tschontwaz, hány évtizedet vártál ezzel a kommenttel? remélem megérte!

4

Konrad, 2010. december 31. péntek, 21:08 (#)

Melyik iskolába jártok?
Nálunk másodikban lettek ilyen jellegű bajok, a lányom úgy érzi, nincs barátnője - ugyanakkor eléggé figyelnek is rájuk, így olyan nagyon nagy törést egyelőre nem érzek. De valahol jó azt látni, hogy ez nem egyedi probléma. Mármint ez nem jó dolog, de legalább kezelhető.
Egyelőre még nem tudom, mi lesz nálunk ennek a vége. A tanárok kellően segítőkészek, így talán megoldódik a dolog, de bővebbet talán csak egy fél év múlva tudok mesélni...

5

tschontwaz von szekreny, 2011. január 1. szombat, 12:03 (#)

Most am iszonyatosan rohogok. Harcos megmondoemberek vagytok de atukor az ellenseg nektek. Vagy nektek lehet kirekeszteni gondolom. Tanitoneni megengedte jol. Na lesz ez meg rosszabb is csak ahgyni kell csinaljatok kettos mercevel tovabb ahogy. Eddig.

6

Author Profile Page stsmork, 2011. január 2. vasárnap, 22:22 (#)

#4: Amennyire én látom, általánosan elterjedt jelenségről van szó, több városból és több iskolából is tudok példákat. Foglalkozni kell vele, mert ha a gyerek ilyen környezetben nő fel, akkor könnyen lehet, hogy betegesen bizalmatlan, hisztérikus, depresszióra hajlamos felnőtt lesz belőle. (Van rá példa az ismeretségi körömben és egészen mostanáig nem értettem, hogy hogyan vált az illető ilyenné...)

Nagy szerencsétek van, hogy a tanárok segítőkésznek mutatkoznak, általában ugyanis nem ez a helyzet. A tanár, ha ügyetlenül avatkozik be, csak tovább rontja a helyzetet, ezért sok tanár arra az álláspontra helyezkedik, hogy inkább nem csinál semmit, mert azzal úgyis csak ártana. Ez persze nincs így, a tanár nagyon sokat tud segíteni, de ehhez naprakészen ismernie kell a csoportdinamikát, illetve bizalmas viszonyt kell kialakítania a diákokkal. Az ilyen tanár ritka.

Szerintem szerezd be a könyvet, teli van konkrét tanácsokkal. Ahogy írtam, nincs varázsige, de biztosan találsz benne olyan ötleteket, amelyeket jól tudsz hasznosítani.

Ha teheted, beszélj a szülőkkel is, lehetőleg négyszemközt és személyesen. De ne úgy menj oda, hogy a TE gyereked egy rohadt genya, csinálj már vele valamit, hanem hogy az ÉN gyerekemnek ilyen és ilyen problémája van és szeretnék tanácsot kérni tőled, hátha tudsz segíteni. Nekem jó és rossz tapasztalataim egyaránt vannak ezen a téren, de mindenképp érdemes ezt a kört lefutni, mert egy csomó minden apróságot megtudsz majd az osztályközösségről, amit eddig nem is gondoltál volna.

Sok sikert, gyere vissza fél év múlva és kommentezz, hogy mire jutottál!

7

Benny Lava, 2011. január 6. csütörtök, 14:00 (#)

tschontwaz von szekreny,
még, még!!! :)


Hozzászólsz?

Igen

Hozzászólást csak névvel együtt fogadunk el. Ha linket írsz be, akkor előtte és utána hagyj egy szóközt, főleg akkor, ha zárójelbe teszed.


Az oldal tetejére | Szerzők, tudnivalók, feedek | sesblog és Kispad © 2003-2010 ervin, eszpee, stsmork