Az 1819. és 1869. között készült "II. katonai felmérés" térképei digitalizált formában felkerültek a Magyar Levéltári Portál oldalára, a Google Mappel szépen összefűzve, utcanév szinten kereshetően. Bal oldalt a régi, jobb oldalt a mostani állapot:

Kicsit zavaró, hogy az egér nem a piros célkeresztet mozgatja, hanem a térképet tologatja alatta, de ezt hamar meg lehet szokni. Nagyítani és kicsinyíteni lehet az egér görgőjével, de csak a bal oldali térképrészen, a jobb oldalt nem. Az "átlátszóság" funkció segítségével egymásra lehet vetíteni a két térképet, ilyenkor nem csak az látszik, hogy mi minden épült az elmúlt száz év alatt, hanem az is, hogy hogyan változott a folyók és tavak partvonala.

Ideális szórakozás egy ilyen hűvös-ködös-borongós-munkaundoros napon, mint amilyen a mai!

stsmork cikke a Kispadon, 2011. január 6. csütörtök

A témában való járatlanságomat mi sem jelzi jobban, mint hogy egészen a közelmúltig még azt sem tudtam, hogy az angol „mean" jelző magyarul undokot jelent - számos jelentése van ennek a szónak, és éreztem, hogy van ilyen értelme is, de ritkán láttam így használni. Aztán elkezdett a kislányunk általános iskolába járni, és olyan rémtörténeteket hoz haza, hogy először komolyan felmerült bennem, hogy csupa kis vasorrú bábával került egy osztályba. Ezek a kislányok jóformán ki se látszanak még a földből, de képesek olyan lélegzetelállítóan durván viselkedni egymással, ahogy még a lövegkezelők se viselkedtek a laktanyában, pedig azok között még börtönviselt figurák is voltak.

„Elsősökkel nem játszunk! Csak azért, mert együtt járunk balettórára, még nem fogunk játszani veled!" - mondta kevélyen egy másodikos „nagylány" egy „kis pisis" elsősnek, akivel történetesen együtt jártak óvodába, csak az egyiket a szülei elvitték hatévesen iskolába, a másik pedig maradt ovis még egy évig. Fájdalmasan ismerős ez a gondolatmenet, a laktanyában is ugyanígy lenézték az öreg katonák a kopaszokat; kopár állatnak, rüszünek, kopirnyónak és még ki tudja mi mindenfélének csúfolva őket, csak azért, mert a Hadkiegészítő Parancsnokság szeszélye folytán ők tizenkét hónappal előbb kapták meg a behívójukat. A primitív viselkedés nincs korhatárhoz kötve.

Ha undokságról van szó, egy hétéves kislánynál nincs is kreatívabb. Itt van például a „fertőtlenítős" játék; ezt úgy kell játszani, hogy két kislány kiszemel magának egy áldozatot, és ha annak akár csak valamelyik használati tárgya is hozzájuk ér (és tesznek róla, hogy hozzáérjen), akkor máris sikítani kezdenek, egy képzeletbeli flakonból lespriccelik magukat fertőtlenítő szerrel, és látványosan csutakolni kezdik a beszennyezett testrészüket. A másik népszerű játék az „UV-sugárzás", ez abból áll, hogy a játékosok a nagyszünetben odamennek az áldozathoz, úgy téve, mintha a találkozás csak véletlen volna, majd hangos „Segítség!! Jön az UV-sugárzás!!!" kiáltások közepette látványosan menekülni kezdenek. Aztán ha hallótávolságon kívül értek, visszafordulnak és kezdik megint. Van még a „<valamelyik osztálytárs neve>-ellenes klub játék", az ilyen klubot mindig valaki ellen szervezik, és a tagok azon versengenek, hogy a kiszemelt áldozatot ki tudja furfangosabb módszerekkel gyötörni.

Beszéltünk a tanárokkal, ők sajnálkozva széttárták a kezüket, az iskolai pszichológus úgyszintén, nem volt más hátra, kerestünk valami szakirodalmat az Amazonon. Így akadtunk rá a Litte Girls Can be Mean című könyvre. Két amerikai pszichológus írta, háromgyerekes gyakorló családanyák mind a ketten, úgyhogy volt honnan anyagot meríteni. Ha nem is lehet majd mindent használni belőle, legalább képet kapunk arról, hogy mi folyik egy amerikai általános iskola alsó tagozatán az órák közti szünetekben, illetve hogy a tanárok és a szülők hogyan kezelik a helyzetet.

Első olvasásra az lepett meg a legjobban, hogy hiába az eltérő kulturális közeg, a könyv történetei bármikor megtörténhetnének nálunk is, épp csak a keresztneveket kellene kicserélni és senki nem mondaná meg, hogy az esetek nem a mi általános iskolánkból valók.

Azt mindjárt az elején elmondom, hogy nincs tuti biztos megoldás. Ha egy kislány a szünetben odamegy az osztálytársaihoz azzal, hogy szeretne velük játszani, azok pedig kerek perec elzavarják, akkor nincs olyan varázsige, amivel jobb belátásra lehetne bírni őket. Rendszeres és kitartó munkával azt viszont el lehet érni, hogy legközelebb ne őt közösítsék ki.

Mondjuk én először azt se értettem, hogy miért kell kiközösíteni bárkit is, ha egyébként kettesben bármelyik kislány jól eljátszik bármelyik másikkal, tehát nem arról van szó, hogy haragban lennének. A könyv megnyugtat, hogy ez normális viselkedés ebben a korban. Ez egy olyan életszakasz, amikor minden gyerek valamilyen csoporthoz szeretne tartozni, és a gyűlölködésnél semmi sem erősíti jobban a csoportkohéziót. Azt pedig úgy lehet a legegyszerűbben elérni, ha kiközösítenek valakit. Szomorú, de ez a helyzet.

De mit lehet kezdeni egy olyan közösséggel, amelynek tagjai úgy viselkednek, mint egy zsák vipera? Na, először is módszertant kell kidolgozni. Engem mindig elszórakoztat, ahogy az amerikaiak mindenre módszertant találnak ki, lehetőleg betűszavakból álló hangzatos neveket adva neki, aztán megpróbálják mindenre alkalmazni azt. A könyv is bevezeti a „Négy Lépést" és a „Három R-t", példahegyeken mutatva be az alkalmazásukat. Gondolom, érződik az írásomon a kételkedés, de az kétségtelen előnye ennek a megközelítésnek, hogy legalább van honnan elindulni, és nagy vonalakban azt is kijelöli, hogy merre menjünk. Hogy aztán mi válik be a gyakorlatban, azt - módszertan ide vagy oda - úgysem lehet előre tudni.

A négy lépésből az első kettő (observe, connect) abból áll, hogy először is észre kell venni a gyereken, hogy valami baj van, majd rá kell venni, hogy mesélje el, mi az. Engem ez kicsit meglepett, én azt gondoltam, hogy természetes, hogy a gyerek el fogja mondani a szüleinek, ha valamiért nem érzi jól magát az iskolában, de azt mondják, ez nincs mindenhol így. A harmadik lépésben (guide) végig kell venni a lehetséges lépéseket, mindenképpen úgy, hogy előbb a gyerek saját maga álljon elő ötletekkel, elvégre nem mi akarjuk kifogni helyette a halakat, hanem meg akarjuk tanítani halászni, a negyedik lépésben (support to act) pedig támogatni kell, hogy egyedül végre is hajtsa azt, amiben megegyeztünk. Egy bekezdésbe összesűrítve ennyi a „Négy Lépés" lényege, és nem is maga a módszertan érdekes a könyvben, hanem a példák és a hozzájuk adott konkrét tanácsok.

A módszertanon túl két nagyon érdekes dolog derül ki a magyar és az amerikai oktatási rendszer szemléletének különbségeiről. Az egyik az önbizalom és annak fejlesztése. A magyar gyereknek gyárilag van önbizalma (sokszor még túl sok is), nincs is semmi szükség rá, hogy azt a pedagógus tovább fejlessze. Ezzel szemben az amerikai gyerekeknek - már ha igaz, amit a könyv leír - napi rendszerességgel babusgatják a lelkét, a tanár gondosan ügyel rá, hogy mindenkit napjában legalább egyszer megdicsérjen, és a gyerekeket is módszeresen trenírozzák, hogy ismerjék fel és el egymás sikereit. Én a magyar iskolarendszerben nőttem fel, nekem ez rendkívül idétlenül hangzik, pedig valószínűleg nem hülyeség.

A másik meglepő különbség, hogy amíg egy magyar iskola gyakorlatilag egy olyan gyár, ahol a fiatalkorú munkások görnyednek a munkapad felett és egész nap a műszak végét várják, hogy mikor mehet már ki merre lát, addig az amerikai iskolában tudatosan igyekeznek közösséget formálni. És ez nem azt jelenti, hogy évetne egyszer elmennek osztálykirándulni, hanem hogy rengeteg olyan - sokszor egészen banális - programot szerveznek, ami erősíti a gyerekekben azt az érzést, hogy ők egy közösség, együtt sírnak és együtt nevetnek. Én ilyet itthon még nem láttam; ha a sok év iskolába járás alatt valamelyik osztályunkban ki is alakult valamilyen közösség, az mindig spontán történt, a tanárok tudta és segítsége nélkül. Komolyan, egész megjött a kedvem, hogy Amerikában járjak általános iskolába! Már ha lenne hozzá még egy életem.

stsmork cikke a Kispadon, 2010. december 30. csütörtök

Most, hogy még nagyjából másfél napig Dél-Afrikára figyel a világ, hogy aztán megint elfelejtse pár évtizedre, kihasználom az alkalmat, és bemutatom végre ezt a könyvet. Őszintén szólva nem emlékszem, miért vettem meg, valahol olvashattam talán, hogy fotósoknak érdekes lehet, plusz szeretem a közelmúltról szóló írásokat is, valószínűleg ezek dolgoztak össze. A történet röviden: Dél-Afrikában az apartheid széthullását dokumentáló fiatal helyi fotósokra a média ráragasztja a "Bang Bang Klub" nevet, utalva ezzel arra, hogy részben helyismeretük, részben vakmerőségük miatt az események középpontjából tudnak képeket hozni. Az események pedig nem voltak olyan egyszerűek, mint ahogy azt az ember Európából elképzeli.

Az ANC (African National Congress) ifjúsági szárnyában nevelkedett tag által alapított IFP (Inkatha Freedom Party, az inkatha zulu szó, koronát jelent) eleinte békésebb eszközökkel kampányolt az apartheid ellen, mint az ANC, aminek fegyveres szervezete is volt végsősoron ugyanerre a célra. Az apartheid fenntartásában érdekelt kormánynak persze jól jött az egysŽéges Dél-Afrikáért küzdő ANC-vel szemben a szuverén Zulu állam kikiáltásáért harcoló, "hostel"ekben lakó (a munkásszállókat hívták így) betelepült zuluk által támogatott IFP. Így végül az oszd meg és uralkodj politikáját követve a fehér rendőrség hol passzívan, hol aktívan is segítette az Inkatha ANC-támogatók elleni akcióit. A stratégia működni látszott, komoly eredmény fehér emberként Afrika közepén elérni, hogy fekete öljön feketét.

Két életben maradt Bang Bang Klub tag, Greg Marinovich és João Silva visszaemlékezése a könyv a világhírű fotósokat adó társaságról, elég teljes anyag, a dél-afrikai eseményeken túl sokat beszél a fotósokról, más küldetéseikről, arról, hogyan dolgozzák fel ezt az egészet. Egyetlen problémám vele, hogy bár fotós könyvnek is tekinthető, az illusztrációk csak az ötvenes évek napilapjait idéző monkróm, kicsi, szemcsés képek. Emiatt is döntöttem úgy, hogy az ajánlót a könyvből kiragadott, a neten fellelhető fotókkal zárom.

Szólok előre: megrázó képek jönnek, aki nem szeretne vért, halottakat, erőszakot látni, az ne kattintson tovább.

A képeket a könyvben publikált sorrendben közlöm, az eredeti aláírások felhasználásával.

Nancefield hostel, Soweto, 1990. augusztus 17.
Inkatha-támogató zuluk egy csoportja megöl egy Xhosa-nak nézett férfit. Úgy tartották, a Xhosa egyenlő az ANC-támogatóval, később kiderült, hogy Pondo volt az illető, ismeretlen politikai nézetekkel.
(Greg Marinovich)

Khumalo Street, Thokoza, 1990. december.
Egy elhaladó férfi a kamerába mosolyog, miközben Inkatha asszonyok vernek egy azonosítatlan nőt. Őt később súlyos sérülésekkel vitték kórházba, nem tudni, hogy túlélte-e.
(João Silva)

Inhlanze, Soweto, 1990. szeptember 15.
A hostel-háborúk elején egy ANC-támogató arra készül, hogy leszúrja a zulu kémnek hitt Lindsaye Tshabalala-t.
(Greg Marinovich)

Inhlanze, Soweto, 1990. szeptember 15.
Egy ANC-támogató üt az égő Lindsaye Tshabalala felé.
(Greg Marinovich, 1991-ben Pulitzer díjat nyert ez a sorozata "Spot News Photography" kategóriában.)

Aaron Mathrope nagynénje siratja a kilenc hónapos csecsemőt, akit Inkatha támadók öltek meg rendőrök segítségével, 1992. június 18-án a Boipatongi Mészárlásban. 45 ember halt meg, a támadók egyik vezetője később azzal magyarázta Aaron meggyilkolását, hogy "egy kígyónak kígyó a gyereke is".
(Greg Marinovich)

Rendőrök tüzet nyitnak a fegyvertelen boipatongi lakosokra, akik egy halott társukhoz akartak odamenni. A férfit szintén a rendőrök lőtték le, amikor a feldühödött tömeg megkergette F. W. de Klerk elnököt 1992. június 20-án, napokkal a Boipatongi Mészárlás után. Az esemény után több halott és sérült maradt, de a rendőrség tagadta a fentieket, a fotót a helyiek és újságírók manipulációjának állítva be.
(Greg Marinovich)

Boipatongi lakos csap le egy Inkatha-tagnak, valamint a Boipatongi Mészárlásban részt vevőnek hitt zulura. Később elégették.
(João Silva)

Egy gyászoló ANC-tag menekül a rendőrök sortüze elől Chris Hani, a Kommunista Párt és az ANC meggyilkolt katonai vezetőjének temetésén.
(Greg Marinovich)

Kevin Carter a megsérült Ken Oosterbroek-et fotózza Sowetoban, ahol a Protea rendőrőrs előtt a szélsőjobboldaliak által meggyilkolt Chris Hani miatt tiltakozó helyikre tüzet nyitott a rendőrség.
(Ken Oosterbroek)

1993. március, egy keselyű éhező csecsemőt figyel a dél-szudáni Ayod megyében.
(Kevin Carter Pulitzer-díjas fotója. Sokak szerint a kép elkészülte után öngyilkosságot elkövetett Cartert a lelkiismerete ölte meg, a könyvből kiderül, hogy ennél azért jóval összetettebb volt a helyzet, a depresszió, drogok, rendezetlen magánélet valószínűleg jobban hozzájárult a halálához.)

Három halott fekszik az utcán egy Inkatha - ANC összecsapás után Soweto Dobsonville kerületében.
(João Silva)

Egy halott Inkatha-támogató fekszik, levett cipőkkel a túlvilági útra felkészítve, miközben katonák keresnek egy mesterlövészt Johannesburg belvárosában, a Shell House Mészárlás közben.
(Greg Marinovich)

Alwyn Wolfaardt, a szélsőjobboldali afrikáner mozgalom (AWB) tagja az életéért könyörög, mielőtt egy bophuthatswanai rendőr "mit keresel az országomban!?" felkiáltással kivégzi. Az AWB konvojban hajtott Bophuthatswana házai közé, autókból lőtték a helyieket.
(Kevin Carter)

1994. március, újságírók menekülnek az AWB-tagok kivégzésének helyszínéről.
(Greg Marinovich)

Thokoza, 1994. április 18. A sérült Greg Marinovichot James Nachtwey segíti, miközben João Silva felvételeket készít Gary Bernardról és egy békefenntartó katonáról, akik a halálos lövést szenvedett Ken Oosterbroeket viszik.
(Juda Ngwenya)

Egy békefenntartó segít Gary Bernardnak a lelőtt Ken Oosterbroeket vinni.
(João Silva)

Thokoza, 1994. április 19. ANC-harcosok viszik egy sebesült elvtársukat az Inkatha-erődítmény Mshay'zafe hostel ellen folytatott támadás közben, egy nappal azután, hogy Ken Oosterbroek ugyanitt életét vesztette.
(João Silva)

1994. Szeptember, egy kolléga nyúl Greg Marinovich felé, akit a rendőrség sebesített meg egy a feketék és a rendőrök közötti összecsapásban Johannesburg Westbury negyedében. A helyiek a frissen választott fekete többségű kormány vélt diszkriminációi ellen tiltakoztak.
(João Silva)

Akit kicsit is érdekel Dél-Afrika, vagy egy konfliktusokat fotózó riporter élete, próbálja megszerezni a könyvet. Mostanában mutatják majd be az ebből készült filmet is, de az állítólag elég hollywoodi lett, úgyhogy érdemes inkább olvasgatni. Plusz van legalább még egyszer ennyi kép is a könyvben, köztük nagyon erősek is, csak nem találtam meg őket a weben.

eszpee cikke a Kispadon, 2010. július 10. szombat

A minap egy film előtt, a moziban láttam egy reklámot Hugh Jackmannel, aminek azonnal ráismertem a zenéjére:

Ez kérem szépen a Funky boogie, még általános iskolás koromból, amikor "nyugati" zenéket szinte csak államilag tiltott rádióadásokon meg kamionosokból lett DJ-k által becsempészett kazettákon lehetett megtalálni. Ennek ellenére - főleg ilyen modern környezetbe helyezve - szerintem nem is hallatszik a számon, hogy akkor jelent meg, amikor a most rá táncoló Hugh Jackman 12 esztendős volt. Rohan az idő.

Még az előadó nevére is egyből emlékszem ennyi idő után: John Ozipa. Büszkeség. Nosza, nézzük, mit találni róla a weben. Hm, semmit. De hamar kiderül a turpisság: a név igazából John Ozila, ami már könnyen kereshető.

Már csak egy kérdés maradt: hogyan lett az "L" betűből "P"? Nos, erre is megvan a megoldás: annak idején a kamionosból lett DJ, akitől a kazettát vettük, valószínűleg félreolvasta a lemezborítón látható feliratot - a YouTube tanúsága szerint tényleg érdekes a betűtípus -, és rosszul gépelte le a saját gyártású kazettaborítóra:

Tessék, egy kis múltkutatás a hétvége elejére.

ervin cikke a Kispadon, 2010. május 21. péntek

A Miegymás egy zenekar. Olyan zenekar, amelynek tagjai történetesen valódi zenészek, nem pedig Photoshopban klónoztatta őket egy homlokba omló fürtű popmenedzser. Őket fogom most a figyelmetekbe ajánlani, némi exkluzív kispados bónusszal megspékelve.

A csapatban Szabó Gabi zongorázik, és írja a számokat, Feuerstein Réka fuvolázik és énekel, Kiss G. László basszusgitározik, Nyirő Áron dobol. Azt nem igazán tudom megmondani, hogy milyen zenét játszanak, pedig elvégeztem a házi feladatomat, azaz hallottam már őket koncertezni. Valahol a jazz, a fúzió, az etnó, a kortárs folk, a komolyzene és a latin muzsika nem is létező közös határmezsgyéjén mozognak, az ilyesmit leginkább világzene néven szokás kategorizálni.

A lényeg, hogy jók. Értenek a hangszerükhöz, együttműködnek, játszanak, élnek a színpadon. Akit az efféle profi örömzene érdekel, annak szívesen ajánlom figyelmébe a következő koncertjüket, ami Budapesten, a Godot kávéházban lesz, jövő kedden, azaz május 11-én este 8.30-kor.

És hogy ne csak a levegőbe beszéljek, rávettem a csapatot, hogy adjanak oda egy számot a még meg sem jelent új lemezükről, csak most, csak a Kispadnak. És ki tud nekünk ellenállni? A kompozíció címe Repetíció másként - Fűszervarázs: alul belehallgathattok, illetve a zenekar engedélyével letölthető innen.

(Fotó: Rácskay Zoltán)

ervin cikke a Kispadon, 2010. május 7. péntek

A verstanulás mindig gyenge oldalam volt. Azt hamar megjegyeztem, hogy nagyjából miről szól a vers, de hogy pontosan melyik szavakat használta a költő, és milyen sorrendben, azt mindig nagyon nehezen tudtam csak a fejembe verni. Mikor általános iskolás koromban az Alföld című Petőfi-verssel küszködtem, folyton megakadtam ott, hogy deleléskor hosszú gémű kútnál széles vályú kettős ága várja. Ilyenkor családom női tagjai demonstratív galoppozásba kezdtek a szobában fel-alá, hátha arról eszembe jut a folytatás, hogy méneseknek nyargaló futása zúg a szélben, körmeik dobognak. Direkt trappoltak is, hátha arról jobban eszembe jutnak a dobogó körmök. Én viszont csak annyit tudtam ilyenkor kinyögni, hogy "lovak vágtatnak".

Annál furcsább, hogy van néhány - nagyon kevés - vers, amely erőlködés nélkül bement a fejembe. Ilyen Radnóti Miklós Nem tudhatom... című költeménye is, amivel alsó tagozatos koromban még szavalóversenyre is el akartak küldeni. Ennek fényében érthető a meglepetésem, amikor pár évvel ezelőtt egy (azóta már bezárt) levelezőlistán a következő levélre bukkantam:

# Ha valaki tudna segíteni a következő fordításban, fél
# gyógyulást jelentene számomra:
# 
# I can never guess what does it meant for others
# This flames surrounding little country, what's
# My fatherland, a fading photo from my lost tender kingdom

Elsőre csak a szöveg égbekiáltóan béna angolsága tűnt fel. Próbáltam magyarra fordítani, de nem volt semmi értelme. Aztán egyszer csak összeállt a kép: hiszen ez gyerekkorom legkedvesebb Radnóti-verse! El kéne törni a kezét, aki ezt a fordítást elkövette - ez volt az első gondolatom. Rögvest billentyűzetet is ragadtam, és magánlevélben írtam a poszt beküldőjének:

# Ez egy Radnóti-vers *iszonyatosan* gagyi angol fordítása
# szeretne lenni. Az eredeti szöveg így hangzik:
# 
# Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
# nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország,
# messzeringó gyerekkorom világa

Rögtön jött is a válasz, de olyan paprikás, hogy inkább nem idézek belőle. A lényeg az, hogy a "fordítás" a poszt szerzőjétől származik, és nevelő célzattal küldte a listára, arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy a lista tagjainak egy része - engem is beleértve, ezt külön kiemelte - minősíthetetlenül viselkedik. Ritkán olvastam ezt a listát (pont a trollok jelenléte miatt), ebbe a levélbe is véletlenül szaladtam bele, írni talán sose írtam rá, azt meg még most se teljesen értem, hogy a versnek mi köze a levélíró mondanivalójához, de ez most már mindegy is. Mit tehettem? Magyarázzam el neki, hogy mint ahogy Kirch Kálmán hegesztő sem ismerte a házmesterben dúló szenvedélyeket, úgy én se tudtam az ő lelkében dúló indulatokról, s így szó szerint értelmeztem a kérdést, amely költőinek volt szánva? Nem válaszoltam, és azóta se levelezünk. Jó estét, aranyos Hornák úr.

stsmork cikke a Kispadon, 2010. április 11. vasárnap

Guy Ritchie meg Robert Downey Jr. meg (lányoknak) Jude Law, úgyhogy erről a filmről sokfelé sokat írtak. Elég komoly várakozásokkal ültem be a moziba, és ettől óvnám is az utánam következőket. Ugyanis nem akkora durranás, legalábbis magas reményekről indulva. A közepe felé konkrétan eszembe jutott, hogy jé, én most tulajdonképpen unatkozom egy kissé.

Semmi nagy baj nincsen, egynek elmegy, néhány ötlet - például az ütéskombinációk módszertani levezetése - kifejezetten szórakoztató. De "hú" meg "há", az nem volt.

Értékelés (0-7): 4. Még a Downey-rajongásom ellenére sem bírok többet adni neki. Lehet, hogy csak rosszkor kaptam el.

(Kép: imdb.com)

ervin cikke a Kispadon, 2010. január 28. csütörtök

„Lenin elvtárs szerint a párt a munkásosztály élcsapata." Ma is emlékszem az általános iskolás történelemkönyv e veretes mondatára, meg arra is, hogy magamban megállapítottam, na ez is amolyan nesze semmi, fogd meg jól definíció, amitől az ember egyáltalán nem lesz okosabb. Lehet, hogy Benedek Szabolcs is ugyanebből a történelemkönyvből tanult, és anno neki is szemet szúrt a kifejezés, s így esett a választása erre a címre. De vajon hány olvasó veszi még észre, hogy az idézet honnan származik?

Igaza van a szerzőnek, kilencven évvel az események után még mindig roppant keveset tudunk a magyar Tanácsköztársaságról. Az iskolában mi még dicsőséges százharminchárom napról tanultunk, Szamuely Tibor legendás páncélvonatáról (mozdonyának hű mása díszítette szülővárosomban a vasútállomás előtti kis teret), a szegények előtt megnyitott Margitszigetről, meg Balatonnál üdültetett gyerekekről. Aztán a kezembe került egyszer Somogyvári Gyula könyve, amely korántsem ilyen idillien festi le a Tanácsköztársaság eseményeit. Azóta is olvastam még ezt-azt különböző helyeken, de igazából Benedek Szabolcs könyve az első, amely az elejétől a végéig, szépen sorjában elmeséli az eseményeket, méghozzá meglehetős részletességel. Még régi ismerősöm, a dél-afrikai Jan Smuts is felbukkan, brit tábornoki egyenruhában, bár a regény valamiért angol tábornokként emlegeti. Ami annyiban korrekt, hogy valószínűleg Kun Béláék sem voltak tisztában a nüansznyi különbséggel.

Egy regényírónak megvan az az előnye egy történésszel szemben, hogy nem kell szigorúan a bizonyítható tényekhez igazodnia, ha a regényalakok jellemzése úgy kívánja, bátran ki is találhat egy-két apró részletet. Szerintem a szerző nem élt elég bátran ezzel a lehetőséggel, ezért a történet helyenként ellaposodik. Vannak nagyon jó részletek, például Kun Béla télikabátjainak története, vagy a május elsejei felvonulás, amelyet elmos az eső; de az is lehet, hogy ezek dokumentált tényeken alapulnak.

A főszereplők közt sok szó esik a párton belüli politikai manőverezésről, a kommunizmus világfelforgató nagy eszméjéről és egyéb magasröptű dolgokról; én viszont azt hiszem, hogy az utca embere számára az első világháború utáni időszak meghatározó élménye nem a társadalmi rend dilettáns átalakítási kísérlete, hanem a totális káosz volt. Sík Sándor utal erre egy 1925-ben született írásában, mintegy mellesleg említve meg a Tanácsköztársaságot:

Még emlékszünk különböző tanácsokra, bizalmi férfiakra, politikai és egyéb biztosokra és arra az egész összevisszaságra, amelyet a kommunizmus alatt ez a rendszer iskoláinkban és társadalmunkban létrehozott. Ma már az átélés biztosságával tudjuk, hogy ez a felfogás [a teljes szabadság eszméje] a gyakorlatban anarchiát jelent.

Igazából két dolgot hiányokok a könyvből. Egyrészt nincs rendesen kidomborítva, hogy az 1919-es események négy év háborús nélkülözésre következtek, az embereket marhára nem a proletariátus világméretű győzelme érdekelte, hanem hogy hol lehet aznap kenyeret kapni. Az ezemények csak ennek fényében kapnak értelmet. Másrészt igazából nem egy, hanem két történet van, Budapesté és az ország többi részéé. (Ugyanez igaz különben 1956-ra is.) A regény szinte kizárólag fővárosban játszódik, a vidék csak mint valami vadaspark-szerűség jelenik meg, ahová Szamuely Tibor időnként elvonatozik, halomra lövet egy csomó embert, aztán dolga végeztével hazautazik.

Egy tudományos igényű, objektív, de ennek ellenére olvasható munkára még várnunk kell (talán majd ha Antony Beevor nagyon unatkozik, ír nekünk egyet), addig is be kell érnünk Benedek Szabolcs könyvével, amely kissé alacsonyabbra teszi a lécet. Ahogy a fülszöveg írja a mű céljáról: „elbeszélni, hogy milyen volt, amikor páncélvonattal és forgópisztollyal szolgáltattak igazságot, amikor a Hungária szállót szovjetháznak nevezték, és amikor az ismeretlenbe akart az ország népével együtt fejest ugrani az élcsapat." Egyébként egyúttal ez a regény legfrappánsabb mondata.

stsmork cikke a Kispadon, 2010. január 10. vasárnap

Luc Besson eleve limonádénak szánt akciófilmjeinek egyik legjobbja a Banlieue 13 (idehaza Bűnös negyed címmel vetítették). A film 2004-ben készült, de utópia gyanánt 2010-re időzítették - ezen felül abszolúte élvezhető darab, bátran ajánlom hát megtekintésre, vagy legalább a róla írt kritikánkat olvassátok el.

Mindazonáltal én most nem erről a filmről fogok újfent szólni, hanem a folytatásáról, amely feltűnő csöndben született meg tavaly. Habár nincs információm arról, hogy hozzánk is behozták volna, a webes magánimportja természetesen megoldható. Más kérdés, hogy megéri-e.

Szerintem nem annyira.

A forgatókönyvet ugyan megint Luc Besson jegyzi, ami mindig jó hír, és a mester szépen neki is lát az elején, hogy szépen lemásolja a jópofa első részt. Aztán valahogy nem sikerül neki. A verekedések ugyan megint szépen meg vannak koreografálva, és egy-két ötlet is klasszul viszi tovább a körbezárt gettó mint téma lehetőségeit, de ennek ellenére elég hamar rájön az ember, hogy valami mégis hiányzik a levesből. Mondjuk a só például. Pontosabban a humor, ami az első részbe annyi pluszt csempészett. Általa emelkedett ki a B13 a hasonszőrű filmek közül, míg a folytatás ennek hiányában szürkül bele a mezőnybe.

Nagy baj nincsen. Tipikus, történet nélküli, ütősre tervezett menekülős és harcművészeti jelenetekkel operáló akciófilmet láthat az, aki beszerzi a darabot. De semmi többre ne számítsatok; aki pedig csak egyet akar megnézni a két B13-film közül, annak egyértelműen a régebbi változatot ajánlom, ami újranézve is magasan veri a második kiadást.

Értékelés (0-7): 3. Egy kissé gyengécske, de egynek elmegy, például ha odakint ónos eső az alternatíva.

(Kép: downloadha.com)

ervin cikke a Kispadon, 2010. január 3. vasárnap

Január végéig (hétfőnként féláron) látható Bécsben az 1990 és 2005 között készült profi fotókból és az azokat átszövő személyes felvételekből összeállított válogatás.

Leibovitzról nehéz lenne újat mondani: akit érdekel a fotózás, az szinte biztosan hallott már róla, látta legalább néhány fényképét - a Yokót magzati pózban ölelő John Lennont vagy a terhes Demi Moore-t mindenképpen. Úgyhogy én csak azokat az apróságokat fogom leírni szubjektíven, listaszerűen, ajánlásképpen, amik a kiállításon eszembe jutottak.

- Leibovitz ma már csak digitális géppel dolgozik, engem viszont a "régi", többnyire fekete-fehér, egyszerűen drámai képei nyűgöztek le jobban. Robert de Niro portréja (nem találtam róla linket) és Daniel Day-Lewis kosztümös "festménye" jó példák a kedvenceimre.

- A későbbi képek közül például az angol királynő portréit érdemes külön megemlíteni, amelyek közül egy itt is látható. Gyanítom, hogy ez már legalább annyira digitális művészet, mint fotográfia, és a kép több darabból van összerakva. Azoknak, akik esetleg úgy gondolnák, hogy Leibovitz nem tenne ilyesmit, ajánlom a George Clooney fotóját (ez 2005 után készült, nem is látható a kiállításon), utána pedig a fotózásról készült videót, amiből kiderül, hogy a végső képnek elég kevés köze van a fotózáskor uralkodó körülményekhez.

- Az osztrákok prűdsége elég bizarr szintet üt meg. A magyarázó szövegben képesek "barátként" hivatkozni Susan Sontagra, Annie Leibovitz szerelmére, holott rengeteg kép látható a falakon, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a viszonyuk messze nem erről szólt, ráadásul maga Leibovitz többször is nyilvánosan szerelemnek nevezte a köztük levő kapcsolatot.

- Meglepett, hogy Leibovitz mennyire középszerű tájfotós - a középszerűt ezúttal a rossznál negatívabb értelemben használom. Valószínű, hogy a portrék zsenialitása még jobban kiemeli a kontrasztot, de számomra egyértelműnek tűnt, hogy hiába dobtak időnként a portrékhoz hasonló, hatalmas költségvetést egy-egy fotója alá (pl. helikopterbérlés a Monument Valley szikláinak fotózásához), az eredmény semmiféle befektetést nem igazol.

- Azzal fejezem be, ami a legjobban tetszett az egészben. Leibovitz képei úgy zseniálisak, hogy közben nem nyomják agyon a fotózással esetleg szintén foglalkozó nézőt. Persze nem gondolom, hogy "hát ilyet én is tudnék csinálni". De nem is úgy jöttem ki a Kunst Hausból, hogy kész, akkor én most hazamegyek, és leúsztatom a Dunán a felszerelésem, hanem sokkal inkább inspirációt adott a sokféle, számomra gyakorta megfejthetetlen világítási trükk, a velük elért hatás, a képek világa. Nekem az volt a tanulság, hogy igenis mindenféle szinten érdemes próbálkozni, mert fotózni remek dolog.

Január végéig még látható. Menjetek.

(Képek: Kunst Haus, over-blog.com, Contact Press Images)

ervin cikke a Kispadon, 2009. december 21. hétfő

Ha a celebismeret tantárgy lett volna az iskolában, én biztos folyton bukásra álltam volna. Családom körében máig szállóige a Ki a túró az a Jeremy Irons? beszólásom; arcról még úgy-ahogy meg tudom jegyezni a színészeket, de hogy melyiket hogy hívják, hol született, hányas cipőt hord, melyik a kedvenc színe és mikor járt utoljára fodrásznál... na, azt már nem.

Be kell azonban látnom, hogy embertársaim jelentős része igenis számon tartja, hogy melyik színészt hogy hívják, ki a bartátnője, szereti-e a franciakrémest, stb. és még rajongói oldalakat is képes olvasni (mi több, nem átall saját maga készíteni) kedvenceiről. A regénybeli Mészöly Dóra, egy női magazin szerkesztője, épp az ilyen olvasók kedvéért ered egy szürkéskék szemű angol színész nyomába, hogy lapja számára interjút készítsen vele. És itt kezd a történet bonyolódni, Dórának ugyanis sehogyan sem sikerül a célszemélyt interjúvégre kapnia: az ügynök nem veszi fel a telefont, nem válaszol az e-mailekre, az angol produkciós iroda munkatársai egymásra mutogatnak - az olvasónak már-már az az érzése támad, hogy egyszerűbb egy magyar közhivatlanban elintézni valamit, mint meginterjúvolni egy angol színészt.

Dóra azonban nem hagyja magát, és Egon Erwin Kisch sportszellemét megszégyenítő elszántsággal ered a reménybeli interjúalany nyomába. Peregnek az események, hősünk mindenféle vad és mulatságos kaland részese lesz, közben érzelmileg egyre jobban belegabalyodik az ügybe. Ami két hónappal korábban sima interjúnak indult, az a szemünk előtt szép lassan lélektani drámává válik. Ironikus, hogy a regénynek ez a szakasza olyan, mintha egy készülő film forgatókönyve volna, csak az nem egyértelmű, hogy vígjátékról vagy tragédiáról van-e szó, esetleg mind a kettőről.

Nem árulom el, hogy Dórának sikerül-e összehoznia az interjút, ettől függetlenül a könyvnek van egy pozitív kicsenegésű csúcspontja: az, amikor hősünk kétszáz oldalnyi hányattatása után megkapja egy filmes szakember telefonszámát, aki öt perc alatt vázolja neki, hogy mi az ábra, eddig mit csinált rosszul, és miért nem jött össze eddig az annyira áhított interjú. Mintha Sherlock Holmest hallanánk, amint fel-alá sétál a kandalló előtt, pipával a kezében, s amikorra elszívja a pipáját, az eleddig szövevényes és homályos ügy legapróbb részleteire is fény derül. Elementary, my dear Watson! - mondja a nagy nyomozó segédjének, mi pedig elképedve bámulunk.

A szerző a könyvből származó teljes bevételét a Hajrá Peti! Alapítvány a Baleseti Oxigénhiányos Gyerekek Gyógyulásáért számára ajánlja fel, mert, ahogyan a könyv utószavában írja: „Petinek és szüleinek köszönöm, hogy ráébresztettek, nem az az igazi tragédia, ha nem készíthetek el egy interjút. Ugyanakkor arra is megtanítottak, hogy aki hisz valamiben és nem adja fel, annak még a lehetetlen is sikerülhet."

Update: Disclaimer: A könyvet egy közeli rokonom írta.

stsmork cikke a Kispadon, 2009. november 27. péntek

Egészen érdekes koncepciójú sorozat: egy pszichiáter mindennapi munkájába lesünk bele, annyira szigorúan véve, hogy szinte csak a kezeléseket látjuk: a helyszín is majdnem kizárólag a dolgozószoba, ahol a főhősnek (Gabriel Byrne) öntik ki sorra a lelküket rendszeres páciensei. Tulajdonképpen lelkiző embereket nézhetünk folyamatosan, ami így leírva nem túl biztató, de ehhez képest a sorozat meglepően gyorsan behúz, dráma, izgalom, és leginkább érdekes, hiteles karakterek. A jó forgatókönyvön kívül (minden idők legnépszerűbb izraeli tévésorozatát vették meg nagyjából egy az egyben) ehhez hozzájárulnak a színészek is, rengeteg nemverbális kommunikáció van, apró kis gesztusok mindenütt, szépen működik az egész. Két évad készült belőle, ezt az első után írom, és mostantól tartalékolni kell, mert a következő csak egy év múlva jön - sokáig nem volt biztos, hogy lesz-e egyáltalán harmadik, de szerencsére jövő év elején kezdenek forgatni.

Értékelés (0-7): 7, egy évad után engem teljesen megvettek.

eszpee cikke a Kispadon, 2009. november 24. kedd

Úgy látszik ez egy ilyen filmes hét lesz, sőt, a tegnapival szemben a NAVA ma kinyitott Magyar Világhíradó archívuma külföldről is szépen pattan. 597 darab mini tudósítás a harmincas évek aktuális állásáról, amiket még a mozikban vetítettek a nagyfilmek előtt. Elképesztően erős az anyag, gondoljátok végig, mi minden történt a második világháborút felvezető években. Ráadásul témák, helyek és emberek szerint csoportosított, kereshető, beágyazható, facebook-twitter-iwiwezhető, kommentelhető, közösség által is címkézhető anyagokat kaptunk, le a kalappal a készítők előtt, így kell ezt csinálni. Illusztrációként egy internetközeli témát találtam: a József központ kedves telefonoskisasszonyait váltja le a gép, "a lelketlen, de precíz automata kapcsoló".

Küldjétek, ha ti is találtok valami gyöngyszemet, nekem azt hiszem ez elviszi a délelőtt nagy részét.

eszpee cikke a Kispadon, 2009. november 5. csütörtök

Hoppá hoppá. Felmerülhet a vád, hogy hazabeszélek, de esküszöm nem tudtam róla, mi készül. Az Indavideó talált egy olyan finanszírozási formát, amiben teljes hosszúságú magyar filmek a felhasználónak teljesen ingyen nézhetőek, saját oldalra elvihetőek. Az új siteon egyelőre még csak egy bő tucat film van, de jövő hétre igérnek új adagot, és azért a mostani is egy igéretes kezdés: dokumentumfilmek, természetfilmek, kisfilmek és teljes mozik szerepelnek pár darabbal. Ne gondoljatok azért blockbusterekre, nyilván azokat a forgalmazókat könnyebb volt meggyőzni, akik már amit lehet, kiszedtek a termékből, de valahol el kell kezdeni. Drukkolok nekik, különösen külföldön élve becsüli meg az ember az ilyet hogy megszerezzék a Magyarországon kívüli forgalmazás jogát is.

A kattintás után jön egy beágyazott Budapest Retró, házi feladat: magyarázza el képzeletben a film tetszőleges szereplőjének egy mondatban, hol nézi most őt.

eszpee cikke a Kispadon, 2009. november 4. szerda

Hadrianus császár 122-ben kezdte építtettni a skót határon azt a falat, amely a birodalom északi határát védte a skót erdőkben tanyázó törzsektől, és amelynek modern változatára bukkantam rá Hadrianus egyik korábbi, prokonzuli állomáshelyétől néhány kilométerre.

View Untitled in a larger map

Íme az erdő, ahol a vérszomjas barbárok élnek, akiktől meg kell védeni a civilizációt. A képen látható ösvény a Csúcs-hegyi dűlő közelében vezet, egyébként az országos kéktúra útvonalának is része.

Nézzük, mit látunk, ha letérünk az ösvényről, és a szálerdőben elindulunk az üdülőtelep felé!

Egy falat látunk, amelyet az telep lakói emeltek, nyilvánvalóan azért, hogy megvédjék magukat az erdőben lakó barbár hordáktól. Menjünk most közelebb:

Jól felismerhetők a védelmi rendszerhez felhasznált modern építőanyagok; elsősorban az üres ásványvizes palackok jelenlétét lehet kiemelni. De vannak masszívabb elemek is, mint például ez a kiszuperált hűtőszekrény:

A védelem tökéletes: a falat meglátva a gyanútlan erdőjáró hátat fordít és hányingerrel küszködve menekül vissza az erdőbe. Ijedtében még a cipőjét is elveszíti:

Mondjunk köszönetet a létesítmény szorgos kezű ismeretlen építőinek, hogy a maguk szerény eszközeivel hozzájárulnak civilizációnk megmentéséhez!

stsmork cikke a Kispadon, 2009. október 7. szerda