Kicsit autópályán szembe autózós érzésem van. Az Android piaci részesedése brutálisan jön föl, ráadásul (még) nincs CDMA iPhone, így akinek elege van az AT&T amerikai GSM lefedettségébőll, az is megy át Androidra. Igazából mindenki megy át Androidra, amikor még a döntésem előtt keresgéltem kicsit, hogy más hogyan kezelte az ezirányú váltást, hát az is tanulságos volt. Nagyjából nulla oldal foglalkozott az Androidról iPhonra migrálással, ellenben a másik iránnyal tele a web. Akkor hát ez egyedi tartalom lesz, egy év Android és egy hét iPhone használat után bemutatom az utóbbit.

Nem sokkal megjelenése után vettem meg a HTC Hero-t, mostani szemmel nézve persze vagyonokért, de hát ez van, ha valaki türelmetlen. A tél vége felé, amikor a HTC nagyjából huszadszor tolta el a 2.1-es upgrade időpontját, nagyon elegem lett, váltottam VillainROMra, és megfogadtam, hogy a HTC-től egy ideig nem veszek semmit. Persze, öreg hardver, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy nem a legjobb, új korában is simán előfordult például, hogy már csak egy nem fogadott hívás értesítést láttam, mert mire elindult a telefonkezelő program, vagy mi, addigra megunta a hívó fél a csörgetést. Vicc azért egy telefonnál, de nagyon nem zavart, keveset telefonálok, viszont a mobil netelérés nagyon fontos, és ebben tökéletes volt a Hero.

Egyre jobban érdekelt viszont az iPhone. Azt még a legelvakultabb Apple-haterek is elismerik szerintem, hogy ők indították el a smartphone kommercializálódását, nem ők voltak az elsők persze, de ők csináltak tömegterméket a mobil internetből, mint ahogy az MP3-ból annak idején. Kis túlzással élve ha nem lett volna iPhone, most nem lenne Android sem. Engem meg a leírásoknál jobban érdekelt, hogy testközelből hogyan működik ez a rendszer, ami képes volt arra, hogy elérje a kritikus tömegű felhasználót. Az persze, hogy a helyi mobilszolgáltatómnál évekig hűségesen gyűjtögetett pontokért és egy aktuális pénzvisszafizetős Apple akcióért hála nagyjából hatvanezer forintért juthattam hozzá az új 4-es iPhone-hoz, az finoman fogalmazva segített a hirtelen döntés meghozatalában: egy ideig most iPhone felhasználó leszek, aztán meglátjuk. Hatvanmillió légy csak nem téved akkorát.

Az összehasonlításnál igyekszem fair lenni, a két hardver között egy év különbség van, tehát nyilván gyorsabb, reszponzívabb, szebb az iPhone 4 a HTC Heronál, ezt nem lenne korrekt felemlegetni, szóval megpróbálok a készülékfüggetlen, koncepcionális különbségekre koncentrálni. Előre szólok, hogy Android 2.1-gyel vannak csak tapasztalataim, Froyót még nem használtam, szóval ha hülyeségeket írok valahol, javítsatok ki nyugodtan a kommentekben.

Mielőtt megjött volna a megrendelt iPhone 4, összeírtam magamnak pár elvárást, gondolva arra, hogy ha kezemben lesz a csomag, egy ideig nem fogok tudni hideg fejjel gondolkodni. Egyrészt persze a hírek engem is elértek, abszurdan fogalmazva arra számítottam, hogy meglepően szép lesz a kijelző. Logikusnak tűnt az az elvárás is, hogy érezhetően nagyobb lesz majd az alkalmazáspiac, illetve persze bíztam benne, hogy az összes általam használt androidos funkciónak meglesz az itteni párja.

Kezdem a kijelzővel, az a leghálásabb téma.

Kollégám nem túlzott, sőt, talán még kicsit visszafogottan is fogalmazott cikkében, én nem hogy telefonon, de soha sehol semmilyen eszközön nem láttam még ehhez fogható kijelzőt. Konkrétan nem az van, hogy ügyes az antialias, meg jó a színmélység, hanem egyszerűen nem látok pixeleket, kész, folyamatos vonalakból állnak össze a betűk. Megérkeztünk, egy pixel 78μm széles (mikrométer, a méter egymilliomod része, azaz 0,001 mm - egy 1x1 milliméteres területre az iPhone 4 több, mint 164 pixelt rajzol ki), retina vagy nem retina, nem érdekel, ennél szerintem már nem érdemes tovább menni - mondom ezt úgy, hogy átérzem a "640 kbyte mindenre elég" kijelentések súlyát. Komolyan mondom, ültem a telefon előtt és percek teltek el azzal, hogy csak néztem az ikonokat.

Olyan érzés volt, mint amikor a CoV fénykorában kaptam egy választ az olvasói levelemre, ami - mint utólag kiderült - valószínűleg lézernyomtatóval készült. Ez számomra akkor teljesen ismeretlen volt, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján járunk, én meg még csak mátrixnyomtatót láttam. Úgyhogy csak ültem, és azon erőltettem a szemem, hogy felfedezzem a pontokat, amikből összeállnak a betűk, de hiába. Na ilyen az iPhone 4 kijelzője, mint amikor az ember a papírlyuggatós mátrix után találkozik egy lézernyomtatóval.

Most ugyanez a technikára rácsodálkozás van, mint akkor, tiszta hülye vagyok, "retina" meg "HD" szavakra keresek az App Store-ban, hogy bármit letöltsek, ami kihasználja ezt a felbontást, mindegy, hogy mit csinál, csak hadd nézzem még. A régi kijelzőre készített programok ugyanis árulkodóan kockásak, persze meg lehet szokni, de amikor megjelenik a felületen valami szöveg vagy szám, amit a rendszer rak ki, nem a program, akkor ugye él a nagyfelbontás, és rögtön látszik, hogy mit tudna ez a képernyő, ha használnák. De ez persze csak idő kérdése, nyilván megéri egy alkalmazásfejlesztőnek az upgrade. Szóval az iPhone 4 kijelzője gyönyörű, ezt nem ragozom tovább, inkább megmutatom:

Tudom, hogy kilóg az oldalból, meg egy mega, de elnézést, meg akartam mutatni a 640x960 pixelt.
Jól láthatóak egyébként a korábbi és a jelenleg felbontásra készített ikonok közötti különbségek is.

Két ötletem is van arra, hogyan lehet átérezni ezt a felbontást, ha van kedvetek kicsit mozogni:

• Hajoljatok olyan közel a monitorhoz, amilyen távolságról a mobilotokat szoktátok nézni, és képzeljétek el, hogy a fenti kép 7,5x5 centiméterbe zsúfolva jelenik meg.
• Most telefonnal a kezetekben menjetek olyan messze a monitortól, hogy a kép akkorának tűnjön, mint a mobilotok kijelzője normál használati távolságban, és próbáljatok megkülönböztetni pixeleket valamelyik nagyfelbontású ikonban.

OK, OK, abbahagyom a lelkendezést, menjünk tovább.

Az alkalmazáspiac.

Azt semmiképp nem mondanám, hogy érezhetően nagyobb, mint az Androidos. Bizonyos dolgokból sokkal több van (főleg játéktéren nagyobb a választék), más dolgok meg hiányoznak (nyilván közrejátszik az Apple tiltás is, hogy nem lehet akármilyen alkalmazást készíteni). Aki Androidról jön, számítson rá, hogy érezhetően kevesebb a (minőségi) ingyenes program, egy júniusi adat szerint az Androidos appok 57%-áért nem kell fizetni, míg az iPhone alkalmazásoknak csak 27%-a ingyenes. Ezzel együtt az alkalmazások átlagára itt is csak 3 euró körül van, és csomó jó 99 centes dolog is létezik, tehát nem egy életbevágó összeg az, amit az ember szoftverre kell költsön. Nekem mindenesetre nagyjából 10 euró körüli összegből megvolt, amit az Androidon használtam - ott viszont ingyen.

Minden Androidos funkcióra persze nem találtam meg az iPhone-os megfelelőt, sajnos. Arra számítottam azért, hogy azt nem fogom tudni reprodukálni, hogy rádugom a linuxos laptopomra a telefont, a felugró menüben kiválasztom az "Internet Sharing" opciót, és már webezek is. Ez megy Androidon gond nélkül, az iPhone-nál a Linux még fel se merült, csak odáig jutottam, hogy a telefon "Tethering" menüpontjában javasolta, hogy beszéljek a mobilszolgáltatómmal, mert ez bizony nincs engedélyezve. Persze, nincs, de eddig se volt... mindegy.

Vannak viszont ennél nagyobb gondok is. A szívem leginkább az egyszerű kis dedikált GMail alkalmazás után fáj, ami még a 2-3 generációval ezelőtti telefonomon is simán futott, de ide a Google nem készítette el. Hiába állítottam be a levelezőt akár GMail, akár Exchange fiókként, vagy az értesítések nem nagyon akartak jönni új levélnél, vagy egyszerűen nem állt kézre az egész. Végül tehát az esetek nagy részében a webes felületet is használom, ami tök jó, de azért mégsem teljesen alkalmazás-érzés. Mindegy, a jövő szerintem a mobil weben van, szóval biztos fog ez még fejlődni.

Apropó, push, nézzünk pár koncepcionális különbséget.

Androidról iPhonera váltva az egyik legszembetűnőbb különbség a notification rendszerben van. Sok lelkendezést olvastam az Androidok felső sávjáról, de nem igazán értettem őket, ez tűnt természetesnek - amíg nem láttam, hogy hogy néz ki ez iPhoneon. Leginkább sehogy. Az állandó felső sáv itt teljesen az Apple játszótere: pontos idő, mobil hálózat, akku töltöttség, ilyenek. Egy alkalmazás ha értesíteni akar valamiről, akkor két választása van: vagy küld egy kb. a web nagyon korai szakaszára jellemző "alert" ablakot, vagy az ikonján jelez a nem olvasott események diszkrét számával. Az előbbi bármit csinálok, az arcomba tolja magát, az utóbbi ha az ötödik home képernyőn van, lehet, hogy napokig észrevétlen marad. A kettő között semmi, és innen nézve értékeli az ember igazán az Android diszkrét, de mégis szem előtt levő felső értesítés-sávját.

Kapcsolódik a multitaszk, amikor engedélyezte külső fejlesztőknek is az Apple, együtt röhögtem én is a fél webbel, sikerült a valódi párhuzamos futtatás helyett egy primitív, ezeréves megoldást választani. Ez volt az elmélet, ehhez képest a gyakorlatban egy hét után azt mondom, nem nagyon hiányzik a dolog, annak idején a PDA-k világában is szimpatikusabb volt a Palm egyfeladatos megoldása a Psion valódi multitaszkjával szemben.

"In multitasking, if you see a task manager... they blew it. Users shouldn't ever have to think about it." - ezt Steve Jobs bírta mondani, és azt hiszem, mobil kontextusban igazat kell adjak neki. Van abban valami lehangoló, amikor az ember egy szinkronizálás közben belassult telefonon azon matat, hogy kiírtsa a hátterben futó processzeket, mert gyorsabban szeretne böngészni. Ezzel együtt azért vannak néha fájó pontok. Androidon megszoktam, hogy ha zenét hallgatok, nyugodtan használhatom a telefont arra, amire akarom, itt előfordult, hogy indítottam egy alkalmazást, mire szépen elhallgatott a zene, ami kicsit összerondítja azért a felhasználói élményt.

Viszont a már régen is működő push megoldást egyszerűen zseniálisnak tartom. Anélkül, hogy mély technikai részletekbe mennék, arról van szó, hogy a külső fejlesztők úgy tudnak az Apple infrastruktúráján keresztül értesítéseket, üzeneteket küldeni az alkalmazásaik felhasználóinak, hogy azoknak az alkalmazásoknak nem is kell futniuk. Ez ugye valódi push, nem periodikus lekérdezgetés. Az Android ezen a területen csak most ébredezik, a Cloud To Device Messaging a 2.2-es verzióval jelent meg, így közel sem mondható még elterjedtnek az összes iPhone-on régóta rendelkezésre álló megoldáshoz képest.

A nagyfokú testreszabhatóság hiánya is fáj kicsit, erre csak egy saját történetet mondok: pár hónapja egy olyan időszakot élt át szegény szerverünk, hogy gyakran előfordult, hogy az éjszakát nem bírta ki, reggel újraindítás kérésével kellett kezdeni. Ilyenkor ugye nem jó, ha ezt az ügyfelek előbb veszik észre, mint én, üzemelt tehát a Pingdom remek SMS-es értesítő rendszere (nyugodt szívvel ajánlom bárkinek). Pár nap után viszont nagyon meguntam hajnali háromkor kelni, tehát a következőképpen állítottam be a telefonom:

• este 11 és reggel 7 között automatikusan néma üzemmódba vált - erre a Sleep Silencer nevű ingyenes programot használtam, de van ezer másik megoldás is rá;
• beérkező SMS-ekre 5 percenként csörög, amíg el nem olvastam őket - ezt a Handcent SMS tudja, a program szép példa arra, hogy Androidon milyen mély szinten lehet kicserélni belső funkciókat külső megoldásokra, ez az alkalmazás a teljes SMS-kezelést veszi át a rendszertől, de van például alternatív telefonáló alkalmazás is.

Az eredmény: akármikor kaptam SMS-t éjszaka, nyugodtan alhattam, legkésőbb reggel 7:05-kor az ismételt riasztás ébresztett, és még időben újra tudtam indíttatani a szervert. Ez egy tipikus Androidos sikersztori, kérdezzétek meg akármelyik Androidos barátotokat, biztos tudnak ők is mondani pár ilyet. Abba viszont nem is megyek bele, hány ponton elképzelhetetlen ez egy iPhone-nal, szerintem érzitek a különbséget. (A szervert egyébként már kicseréltük azóta, szolgáltatót is váltottunk, ha ügyfelek is olvasnák a cikket, a deja.hu-nál vagyunk, és nyugodtan ajánlom őket is bárkinek.)

A flashről annyit tudok csak mondani, hogy büszkén vállalom, hogy már több, mint egy évtizede a web rákfenéjének tartom, azóta annyi változott csak, hogy régen volt, ahol indokolható volt a használata (multimédia, játékok, stb.), most már egyre kevésbé az. Nem vagyunk még ott, hogy végre teljesen megszabadulhassunk tőle, a <video> taget is sikerül elvinni valami idióta formátumvitába, és igyekszik a flash is tartani a lépést, de azért még mindig csak egy az oldal szövetéből kihasított téglalapról beszélünk. A HTML-CSS-JS hármassal szemben nem szerves része a webnek, soha nem is lesz az. Androidon egy-két esetre emlékszem csak, amikor egy-egy idióta étterem lapja miatt jól jött, hogy ment a Flash is a böngészőben, de ezekat leszámítva nekem csak annyi lett a változás az iPhonera váltással, hogy kevesebb banner jelenik meg az oldalakon.

Ha már böngésző, nem tudom, mi a különbség, talán a HTC Hero lassabb hardvere miatt van, de azon vettem észre magam, hogy míg Androidon az Opera Minit használtam szinte kizárólag, addig iPhoneon csak a saját böngészőt - ami ugyanúgy webkites, tehát szinte megegyezik az Androidossal. Az is lehet, hogy ennyit számít a képernyőfelbontás, így néz ki például belenagyítás nélkül a címoldalunk (álló képernyőn, csak megvágtam):

És ez azért általában olvasható is, a többi esetre meg ott a nagyított nézet. Talán az segített, hogy az iPhone automatikusan szinkronizálja az asztali Safari bookmarkjait, bár ilyesmire Opera Miniben is lenne lehetőség... nem tudom, valahogy kényelmesebb, jobban kézre áll itt a natív böngésző. Az is számíthat, hogy iPhone alatt az összes alkalmazás linkjét a Safari nyitja meg - Androidban viszont természetesen azt is be lehet állítani, hogy a default böngésző például az Opera Mini legyen, így minden ott nyílik.

Apróságok maradtak még ki:

• Tök jó, hogy iPhoneon nem csak egy irányba lehet vízszintesre dönteni a kijelzőt, a Hero-nál többször esett volna jobban kézre a másik oldal.
• A billenyűzet érdekes kérdés, elsőre nagyon hiányoztak a szám-, és irásjelek a hosszan nyomvatartott gombokról (a számváltó nyomvatartásával lehet itt gyorsan elérni őket), viszont másrészt meg érezhetően kevesebb hibával gépelek itt, pedig fizikailag a billentyűzet nem sokkal nagyobb... legyen ez a pont döntetlen.
• Az ikonok home screenre pakolása iPhone-on Androidhoz képest elképeztően béna, az, hogy kényszeresen sorbarakja az ikonokat, meg feltölti az új programokkal az üres helyeket, a rendezgetés folyamatos újrakezdésére késztet, amibe nagyon hamar belefáradok.
• Nem gondoltam volna, hogy csak ennyire, de azért hiányoznak a widgetek: naptár, időjárás, gyors wifi/3G/stb. kapcsolgatás, ilyenek néha jól jönnének, de ennél nagyobb űrre számítottam.
• Az már jobban zavar, hogy nincs semmilyen egyszerű jelző LED a telefonon, Androidon azonnal látom, hogy az asztalon fekvő telefonra jött-e üzenet, hogy hogy áll a töltés, stb.
• Hiányoznak még kicsit a fizikai gombok is, több alkalmazásban előfordult, hogy nagyon jól jött volna egy "back" típusú gomb, vagy keresgélte az ujjam a menüt - de lehet, hogy csak át kell szokni.
• Háttértár, oké, hogy az Androidban cserélhető, viszont az alkalmazások nem oda, hanem egy erősen korlátozott belső memóriába települnek - ez a HTC Hero alatt összesen 288 MB. Ehhez képest el tudjátok képzelni, milyen érzés volt az iPhone-on a teljes (itt 16 giga) háttértárral gazdálkodni - míg az Androidon folyamatosan sakkozni kellett a hellyel, itt ész nélkül telepíthet az ember mindent, ami eszébe jut. (A 2.2-es Androidban hivatalosan is megjelent APP2SD erre ad némi megoldást, bár úgy látom, ez még messze van a tökéletestől.)

Ennyi, csomó mindenről nem írtam még a fényképezőtől kezdve a szinkronizáción át a giroszkópig, de kérdésekre szívesen válaszolok a kommentekben. Egyelőre úgy néz ki, hogy bár nagyon örülök annak, ahogy az Android demokratizálja az okostelefon-használatot a belépési ár folyamatos lefele tornászásával, én jelenleg egy elég boldog iPhone tulaj vagyok. A Hero meg megmarad, kell egy Android is a házban, de nem az lesz az elsődleges telefonom.

eszpee cikke a Kispadon, 2010. augusztus 22. vasárnap

A cikk alcíme valami ilyesmi lehetne: helyzetjelentés egy kívülállótól. A kívülálló címkére azzal szolgálok rá, hogy alkalmi kipróbáláson kívül soha nem használtam Apple-terméket. Nem elvből, hanem egyszerűen így alakult. A számítógépeik nem érdekelnek túlzottan, az mp3-lejátszójukat a tudásához és a szükségleteimhez képest fölöslegesen drágának tartottam, a telefonjukat szintén.

Viszont ez utóbbi a legszebb darab, amit a műfajban valaha láttam. Ezért aztán a minap, amikor akadt egy szabad negyedórám a san franciscoi Market és 5. utca sarkán (ez itt a napszemüveges emotikon helye), beugrottam az Apple-boltba, hogy megnézzem az új termékeket. Az iphone 4-re meg az ipadre voltam kíváncsi, egyiket se fogtam a kezemben még soha.

Balszerencsémre a telefonnal kezdtem.

A polírozott, ujjlenyomatgyűjtő hátlap abszolút nem tetszik (mint a nagymamám éjjeliszekrényének teteje anno, komolyan), a korábbi lekerekített helyett megjelenő, szögletes forma szintén nem - egy ismerősöm azt mondja, hogy a hasonlóan éles formájú HTC Legend esetében megfájdul a füle a telefonálástól. Viszont a képernyő! A képernyő! Én ehhez foghatót még nem láttam telefonon. Ha valaki iphone-hivő, akkor teljesen megértem, ha pusztán ezért megint kiad majd egy halom pénzt - főleg, mert az Apple-vásárlók eleve hozzá vannak szoktatva a költéshez. Gyönyörű képe van a készüléknek, a Kispad is pont olyan szépen jelenik meg rajta, ahogy mi, szerzők azt elvárjuk. Az azóta napvilágot látott hírek szerint ugyan telefonálni nem feltétlenül lehet vele, ami egy telefontól talán nem szép húzás, de mondom, a képernyő mindent visz.

És amiért balszerencse volt a telefonnal kezdeni: az ipad képernyője egyszerűen szánalmasnak tűnik az iphone 4 után. A készülékre amúgy nem lenne szükségem, legalábbis elsőre úgy gondolom - nekem a rövid próba alatt teljesen olyan érzésem volt, mintha egy netbook monitorát tapogatnám billentyűzet híján, hogy jó ujjlenyomatos legyen. És hát ugyanazok az oldalak, amelyek az iphone 4-en még kicsiben is látványosan szépek, az ipaden *ehhez képest* (a hangsúly az "ehhez képest"-en van) gagyi színvonalon jelennek meg. Ebből a szempontból most mellékes, hogy az iphone meg az ipad adott esetben másra való: pusztán esztétikáról beszélek, a jelenlegi iphone után szomorú ránézni a jelenlegi ipad képernyőjére.

Szóval úgy néz ki, továbbra sem lesz Apple-termék a birtokomban. Az iphone 4 képernyőjét őszintén irigyelni fogom, de legfeljebb majd duzzogva megsimogatom a (valószínűleg beszerzendő) HTC Desire hátlapját, ami az én ízlésem szerint agyonveri az iphone-ét, az ipadre meg egyelőre nem látom, miért lenne szükségem, továbbra is örvendek az Eee PC-mnek, ami egy számítógép, rendes beviteli eszközzel - azaz billentyűzettel - ellátva.

Viszont megköszönöm (komolyan), hogyha az Apple-felhasználók a kommentekben elmondják, miért nem értenek egyet velem.

ervin cikke a Kispadon, 2010. július 14. szerda

Android 2.1-et tesztelek HTC Heron.

Ezen standard USB csatlakozó van, ergo ha bárhova csatlakoztatod, töltheted.

Bedugtam a notebookomba, amin történetesen Linux fut, majd kiválasztottam a telefonon feljövő menüből az Internet Sharing opciót.

A Gnome Network Managere azonnal jelezte hogy új kapcsolat van, majd mintegy öt másodperc alatt kért és kapott is IP címet - mindezt mindennemű telepítés vagy setup vakaródzás nélkül. Gyors is, letöltési sebesség 220KB/s.

A mai napom már jól alakult.

(iPhone felhasználók ne keressék ezt az opciót, nekik a nagy testvér alapból nem engedélyezi a mobile tetheringet, tessék csak külön célhardvert venni a szolgáltatótól - az ablakosok pedig keressék meg a megfelelő telepítőlemez(eke)t.)

NagyGa1 cikke a Kispadon, 2010. március 23. kedd

Az, hogy a magam részéről Apple szintű, a fogyasztót mindenféle aljas trükkökkel újabb vásárlásokra kényszerítő brandeket már nem veszek, az odáig rendben van.

Az Android telefonok megjelenése átmenetileg felcsillantott némi reményt, de ameddig a firmware csere csak hackelt rootolás után lehetséges, és a szolgáltatótól függ, hogy mikor jön új firmware, addig ez is csak proprietary software szintű szabadság.

(Például, Google Maps Navigation csak Android 1.6-tól felfele. HTC sokáig ígérgette az 1.6-ra upgradet, aztán dobta, közölve, hogy a 2.0-n dolgozik, majd azt is dobta, mondván, hogy azért, mert jön a 2.1.... Szerintem inkább a Hero2-n dolgozik, ami tök olyan lesz, mint a régi, csak kicsit újabb szoftverrel.)

De igazán a Nokia verte most ki a biztosítékom, amikor az általam évek óta nagy megelégedéssel többféle telefonon (a Hero előtt csak Nokiákon) használt Nav4All navigációs rendszert csukta le az általa 100%-ban tulajdonolt Navteq térképszolgáltatón keresztül.

Olvassátok itt, illetve részletesen itt.

Az indított "Navigation on your Nokia. For free. Forever" kampány is úgy értelmezendő persze, hogy csak az éppen a piacon levő telefonokon, tehát pl az E72-n, de az én régebbi, de hardverileg szinte azonos E71-emen nem. A hivatalos magyarázat szerint "mert az csak Symbian 9.2 és nem 9.3", de ez igen könnyen beláthatóan hazugság. A nem-free Nokia Maps 3.0.1 (alias Ovi Maps) gyönyörűen fut E71-en, csak az ingyenes navigációt tartalmazó 3.0.3 nem hajlandó felmenni.

Persze, van némi esélye, hogy valami egetrengető API újdonságot használtak a 3.0.3-ban, de én inkább azt hinném el, hogy hozzáadtak egy free licenszt a License Managerben. Illetve mennyiből tartana a Nokiának kiadni egy ingyenes licenszt a 3.0.1-hez? (Szépen meg van oldva a jogok kezelése, 3 perc meló lenne az ezzel foglalkozónak.)

Sajnos ez van, a nagy cégek karmaiból manapság szinte lehetetlen elmenekülni, kedvük szerint tolják a fogyasztót elölről vagy akár más irányokból is.

Értem én, hogy a cégeknek nem népjóléti feladataik vannak, hanem hogy profitot termeljenek, de amíg a fogyasztók eltűrik, vagy leginkább fel sem fogják, hogy miként működik a rendszer, addig én is kénytelen vagyok velük szívni.

Azt hiszem legközelebb szétnézek a Kínában gyártott filléres telefonok között, legalább kicsit jobban érzem majd tőle magam.

(Zárójelben: innentől a Nokia Linux alapú új telefonjait is csak megtévesztésként tudom értékelni.)

NagyGa1 cikke a Kispadon, 2010. február 13. szombat

A napokban megjelent, és a legtöbb GMail felhasználónak be is frissült a Google új terméke, amivel a mikroblogok és a közösségi siteok területére próbál betörni a cég. A megszokott hosszú bétázásokkal, korlátozott meghívóosztogatásokkal járó indítás helyett ezúttal meglepően gyorsan megkapta mindenki a Buzzt - magyarul Zümmöt, ami sokaknak nem tetszik, de szerintem jópofa fordítás. Még én is csak ismerkedek a rendszerrel, de a leggyakrabban felmerülő kérdésekre, problémákra megpróbálok válaszolni.

Hogyan lehet a Buzzt kikapcsolni?

Ha kipróbáltad, de megszabadulnál inkább az egésztől, az összes GMail oldal legalján az apró betűs linkek között ott egy "Turn off Buzz" is.

Ha meggondolnád magad, ugyanitt tudod majd visszakapcsolni.

Mit kössek be?

Én a twitter / tumblr ész nélküli mindenhova bekötögetését máshol sem szeretem, szerintem itt a szűkebb közönség még inkább azt sugallja, hogy válogassuk csak meg a forrásainkat, amiket követőink arcába tolunk. A magyar mikroblogokon egyébként is gyakori az egymással beszélgetős tartalom, ezek kontextusból kiragadva csak idegesítik azokat, akik egyébként kíváncsiak lennének ránk.

Hogyan adjam hozzá a saját blogom?

A Buzz azokat az oldalakat kínálja fel, amik szerepelnek a Google profilodban. Ha itt felvettél egy oldalt, a Buzzban a connected siteok linkjére kattintva már ott lesz ez a lap is, ha van rendes feedje.

Fejlesztőknek ezt érdemes átfutni, van API is.

Többezer kontaktom van GMailben, mit csináljak velük?

Előbb-utóbb érdemes rászánni 1-2 órát, és rendbe rakni itt a káoszt. A Contacts alatt van már egy jópofa eszköz erre, a Google meg tudja keresni és összevonja a redundáns bejegyzéseket, ezután már "csak" a kézi takarítás és a csoportok létrehozása marad. Járulékos haszon, hogy ezután így lehet értelme asztali levelezővel, mobillal szinkronizálni a kontaktlistát.

Kit kövessek?

Érdemes szerintem minden tartalmat a megfelelő helyen kezelni, aki csak twitterezik itt is, azt majd csiripen követjük, és azt se biztos, hogy kétszer szeretnénk olvasni, aki kizárólag a Google Reader megosztásait köti be. Tartalmilag a Buzz szerintem inkább a Facebookhoz lesz közelebb és nem a mikroblogokhoz, így értelmes gondolatnak tűnik közelebbi ismerőseinkre szorítkozni a követésekkel.

Teleszemeteli a Buzz az Inboxomat, mit csináljak vele?

A Buzz azokról az üzenetekről, amikben te is megnyilvánultál, "leveleket" küld, amik hamar felgyűlnek az Inboxban. Ezek bár nem teljesen ugyanolyan levelek, mint a többi, a GMail szűrőinek azért engedelmeskednek. Ha létrehozol egy szabályt, ami a label:buzz kifejezésre keres, majd a találatot rögtön kiviszi az Inboxból ("Skip the Inbox") és beteszi egy mondjuk "buzz válaszok" label alá, akkor meg is oldottad ezt a problémát. A GMail a filter létrehozásakor feldob egy figyelmeztetést, hogy nem fog működni ez a szabály, de ne törődj vele, nincs igaza.

Ha a Google Labs alatt bekapcsoltad a "Hide read labels" kiegészítést, és lehúztad a "more" alá ezt a "buzz válaszok" labelt, akkor olyankor sem fog zavarni az olvasatlan buzzok száma amikor máson dolgoznál. Ugyanezt érdemes megcsinálni magával a Buzz címkével is, így "munkaidőben" nincsenek szem előtt ezek, csak ha kinyitod a more alatti labeleket.

Hogyan tudok csak pár embernek üzenni?

Hát leginkább Wave-vel. A Buzzban csak a kontaktlista meglevő csoportjaira tudsz szűkíteni egy üzenetet, nem tudsz adhoc egy tartalomhoz címzetteket összeválogatni. Sajnos.

Hogyan tudok mobilról üzenni?

Teljeskörű támogatást egyelőre csak az iPhone és a legalább 2.0-s Androidok élveznek, a többi telefon leginkább "coming soon" állapotban van. Létezik viszont megoldás minden olyan telefonra, ami legalább emailt tud küldeni: ha olyan GMailes feladóval írsz a buzz@gmail.com címre levelet, ami már használja a Buzzt, akkor az üzeneted megjelenik a követőidnek. Képet is szépen lehet küldeni így, viszont úgy tűnik nekem, hogy hiába geotaggelt a fotó, ezt az információt nem szedi ki a Google a Buzzhoz.

Nem érdekel egy konkrét buzz post, mit lehet vele csinálni?

Ha meguntál egy a csevegés miatt folyton feljövő üzenetet, akkor elnémíthatod az adott postot jobbra fent a comment link melletti lenyíló menüben levő Mute this post linkkel - így az adott témát már soha nem fogja olvasatlanként jelezni neked. Ha engedélyezve vannak a billentyűzet-shortcutok, elég egy M-et nyomni az aktuális üzeneten.

Ezek a buzzok tovább foglalják a GMailes tárhelyem?

A rövid válasz az az, hogy igen. Bővebben nézve azért nem olyan rossz a helyzet, az üzenetek nagy része rövid, szöveges, egy videóhoz vagy akár csak egy képhez képest ez szinte semmit nem jelent. Arra érdemes lehet figyelni, hogy a buzzokban küldött saját fotók a Picasa-ra kerülnek feltöltésre, és foglalják az ottani tárhelyet.

Induláskor a gyakori levelezőpartnereimet követi a rendszer. Ez az információ nyilvános. Nem gáz ez?

Ez személyfüggő, de abszolút lehet gáz, a követők és követettek listája induláskor tényleg nyilvános, így ha a barátnőd azt látja, hogy ott van a leggyakoribb levelezőpartnereid között az exed; vagy a főnököd, hogy a konkurencia személyzetise, az eredményezhet kínos kérdéseket. Ha úgy érzed, téged zavar ez, a profilszerkesztőben kikapcsolhatod a "Display the list of people I'm following and people following me" pontot.

A Google a nagy testvér, most már a kapcsolataimat is látni akarja!?

Előre szólok, emiatt kár kommentezni. Egyszerűen ne használj Google termékeket. Ez a cikk nem neked szólt.

eszpee cikke a Kispadon, 2010. február 11. csütörtök

Muszáj megosztanom, és elnézést, ha a szokottnál technikaibb leszek, hogy a világ legérthetetlenebb bugját sikerült ma OS X alatt megtalálnom, Snow Leopard, finderben egy távoli samba share egy alkönyvtárában nem lehet átnevezni egy foldert column view-ban. Nem működik, pont, nincs rá megoldás, viszlát. Icon meg list view-ban viszont már gond nélkül megy, ahogy kell, illetve ha a shareben akarok közvetlenül alkönyvtárat létrehozni, nem pedig mélyebben, azzal sincs probléma egyik viewban sem.

Annyira szép a jelenség, hogy ha új foldert hozok létre "hellóbelló" néven, akkor kapok egy olyan hibaüzenetet, hogy nincs jogom átnevezni az "untitled folder"-t, amit ha leokézok, tényleg megjelenik egy új "untitled folder", és tényleg, én sem tudom átnevezni. Írni bele, akár törölni, vagy bármi mást igen, és ha átmegyek valami más nézetbe, akkor már átnevezni is, hihetetlen.

Elgondolkoztam azért, hogy mekkora gányolás lehet itt a felszín alatt, ha egy egyszerű fájlműveletet a jelek szerint minden view saját magának, könyvtármélységtől függően valósít meg... el se hinném, ha nem itt lenne az orrom előtt.

A címben vicceltem egyébként, egy percig sem bántam meg a váltást, tök jól érzem magam az iMacen, ma például zenközeli élményem volt az oprendszer-szintű helyesírásellenőrzéstől, nem viccelek, így kéne ennek minden platformon működnie; de ez a hiba kicsit övön aluli volt. Persze, tudom, ha Steve azt akarta volna, hogy column view-ban nevezzük át samba share-ek mappáit, akkor csak column view-t adott volna nekünk, nem pedig három másikat még mellé.

Vicces utánlövés még, hogy nem ma jött ez elő, hónapok óta küzdök vele, eleinte csak káromkodtam és bementem ssh-val átnevezni a könyvtárat, ma volt először, hogy elgondolkodtam rajta, mégis mi lehet ez, samba configok fölötti hümmögés volt vagy fél órán át, mire rágugliztam végre, és persze első találat: bang, ismert bug.

Gyakorlatilag ez van mindig, ha van valami gond, azt a következő sorrendben lehet a leghatékonyabban megoldani:

1. Google
2. Gondolkodás
3. Cselekvés

Ehelyett én minden egyes alkalommal pont fordítva haladok a listán, hát tényleg megérdemlem.

eszpee cikke a Kispadon, 2010. január 29. péntek

Windowst napi rendszerességgel nagyjából a 3.0 óta használok, ilyenek, hogy Windows for Workgroups, Winsock, Trumpet, nagyon korai emlékek, még bőven iskolás voltam. Volt még egy-egy féléves kikacsintás OS/2 illetve BeOS felé, régi szép idők, azon kívül persze Linux, a mai napig, de sosem a fő dolgozós gépen, valamint még a nagy inteles váltás előttről egy Mac G4, ami azt hivatott ellenőrizni, hogy az általam készített weboldalak ott is szépen mennek-e. Röviden: soha nem dolgoztam máson, mint Windows, bár a 95-öt és a Vistát nagyjából kihagytam, volt viszont NT, kis 98, sok 2000, XP, és most 7. Elég jól ismerem tehát a nyűgjeit, nálam nem omlanak össze az alkalmazások hetente, nem kell évente újratelepítenem az egészet, mert az ember odafigyel a munkaeszközére: nagyjából minden pénzt, amit valaha kerestem, ezen a platformon kerestem meg. A hetes ráadásul tényleg kellemes, használható verziónak tűnik, a második RC környékén álltam át rá teljesen, XP-ről, soha nem volt komolyabb gondom vele.

Most viszont egy OS X Safari ablakába gépelem ezeket, így azt hiszem talán érdemes magyarázkodással kezdeni.

Az egész ott indult, hogy átalakult az elmúlt 1-2 évben az, amire és ahogy a számítógépet használom. Amikor a legutóbbi Dell laptopomat vettem, teljesen mobil voltam: minden nap mászkálás, hol otthon dolgozás, hol iroda, hol kávézó, muszáj volt, hogy egy helyen legyen minden, amit használok. Ezzel szemben most szinte csak otthonról dolgozom, a hordozható gép évek óta ott ül az asztalon a helyén, a vele járó kompromisszumok (kisebb képernyő, billentyűzet, nagyobb ár) már rég nem tűnnek olyan jónak. Döntöttem, követem Ervint az "otthonra desktop gépet, hordozni netbookot" vonalon, a következő számítógépem asztali lesz, aztán majd ha megint mászkálós időszak jön, veszek egy netbookot mellé.

Nézegettem a lehetőségeket, amire szükségem van: nagy, szép kijelző és erős processzor a fotófeldolgozás miatt, sok memória (vagy legalább a lehetősége), 3D nem érdekes. Nézegettem a kész PCket, de... megvan az az érzés, hogy már úgy nézitek az árlistát, hogy na ebben mi a trükk, hol csalnak? Előző generációs processzor, max 4GB memória, bazinagy, de kis felbontású kijelző, lassú vinyó, stb... és mindegyik elképesztően ronda, stílustalan, otromba fekete doboz. Mintha tinédzser gamerek lennének a célpontok az összes gépnél. Maradt még a költségkimélő opció, hogy összerakok magamnak valamit, de őszintén szólva ilyennel utoljára vagy egy évtizede foglalkoztam, most inkább nem kezdeném el újra beleásni magam.

Közben észrevettem azt is, hogy egyre kevesebb szoftvert használok. Szerintem soha nem volt még olyan, hogy hónapról hónapra ne egyre több program jelenjen meg a gépemen. Ellenkezőleg: rájöttem, hogy egy csomó kis utility idővel teljesen feleslegessé vált, a Google Docs nagyjából kiváltotta az Office-t, online backupolok (erről is lesz majd egy cikk), GMail alól levelezek, feladatokat RTM kezel, az új telefonomat már nem az asztali géppel, hanem távoli szerverekkel szinkronizálom, stb. Egyre kevesebb dolog köt egy platformhoz, jövök rá, mire pont a legjobbkor érkezik az Apple, és bejelenti az új iMaceket.

A legkisebb változatban 21.5"-as kijelző (1920*1080 pixel! az első digitális fényképezőgépem teljes felbontású képeiből kettő elfér rajta!), 3GHz-es Core2Duo processzor, 4GB 1066MHz DDR3 RAM úgy, hogy még van 2 szabad slot, fél tera 7200 rpmes vinyó, meg minden apróság a kamerától kezdve a bluetoothon, dvd-írón és infrán át az n-es wifiig benne, tökéletesen összedolgozva, egy olyan operációs rendszerrel, aminek nem harmincezer különböző hardverkombináción kell elfutnia, hanem erre a konkrét összeállításra lett optimalizálva. Plusz mindez egy lehengerlően elegáns környezetben, az egész cucc a monitorba építve, billentyűzet, egér, mindennel együtt 1100 euróért.

Bevallom, nem álltam neki számolgatni, hogy akkor most mennyiből tudnám kihozni ezt egy minőségibb PC gyártótól, az összes hardver komponenssel és szoftverrel együtt, elhiszem, ha valaki azt mondja, hogy ugyanannyi, azt is, ha van, aki kihozza ugyanezt pár százassal olcsóbban is, meg azt is, ha csak ugyanennyivel drágábban lehet megcsinálni. A fentiek már meggyőztek, hardverből iMac lesz a megoldás. Ránéztem még a 27-es verzióra is, de igazából az nekem már túlzás, amúgy is két kijelzővel dolgozom, belátom, hogy ár-teljesítményben 1500 euróért az mégjobb ajánlat, mint a kicsi, de nekem egyszerűen nincs szükségem azokra a plusszokra.

Maradt az oprendszer.

Az, hogy egyáltalán felmerült, hogy lecserélem a Windowst, az részben Dino barátom szerintem elég kínosan elnevezett könyvének köszönhető. Az egy bő délután alatt kivégezhető darab egy baráti kiruccanáson keresztül írja le a Windows-Mac különbségeket, a stílusa nekem nem nagyon tetszett, de pár dologra rávilágított, amit nem tudtam az OS X-ről, és én se gondoltam volna, de elültette a bogarat a fülembe.

A legérdekesebb koncepció az volt, hogy a Windowshoz képest rengeteg szolgáltatás alkalmazás helyett operációs szinten kezelődik, és ebből két nagyon jó dolog következik: nem kell mindenre programokat vadászgatni, illetve amit az oprendszer ad, azt mindenkinek adja: ugyanaz a jelszókezelő épül be a böngészőbe és az FTP kliensbe, ugyanazokat az ssh kulcsokat látom parancssorból és egy grafikus scp vagy sftp programból is, ugyanonnan jönnek a kontaktok és a naptár események minden programba, rendszerszintű, így minden alkalmazásban működik a helyesírásellenőrzés és a szótár is. Sőt, nem csak az operációs rendszer képes más programoknak funkciókat adni, úgy tűnik, erre akár mások által fejlesztett alkalmazások is képesek, a Growl valami ilyesmit csinálhat, telepítése után egy rakás program használja az értesítéseit. És fordítva is működik a dolog, az egyes alkalmazások beállításai szépen beépülhetnek a System Preferences közé, tök jó.

Szóval volt bennem egy alapvető kiváncsiság az OS X felé, erre jött még a fent taglalt egyre csökkenő platformfüggőség, döntöttem, belevágok. A boltban nagyon jó fejek voltak, megoldottuk, hogy elhozhatom a gépet francia billentyűzet nélkül, és rendelnek egy angolt, majd bemegyek érte, ha megjött. Egyáltalán, maga az "experience" teljesen barátságos volt, de itt már biztos elfogult vagyok, végülis egy PCboltot is be lehet ízlésesen rendezni, gondolom én, biztos véletlen csak, hogy nem emlékszem egyre se. Érdemes megjegyezni még, hogy mennyire ügyel az Apple ennek az egész "Mac-élménynek" a fenntartására, biztos vagyok benne, hogy nem véletlen a letisztult boltberendezés sem, és a csomagolásról is külön bekezdéseket lehetne írni, nagyon szép, praktikus, az átgondoltság érződik minden részén.

Az új egértől féltem egy kicsit, rengeteg előző verziót bénázott el az Apple, de ez egyelőre nagyon jónak tűnik. Egyetlen gondom vele, hogy az én kezemhez egy kicsit kicsi, de ez megszokható. Az érintésérzékeny felületből következik viszont egy csomó jó dolog: akárhol lehet például scrollozni rajta, és a back/forward kombinációra is van egy elsőre kicsit görcsnek tűnő, de hamar megtanulható ujjmozdulat.

Szoftveresen is meglepően hamar lezajlott az átállás, kicsit volt csak lassabb, mintha egy újratelepített Windowst kellett volna belaknom. Tényleg az van, hogy logikusan működik az egész, okos helyen vannak a dolgok. A Windowsban nem tűnik fel az esetleges káosz, mert rögtön tudom, mihez hova kell nyúlni, de az Ubuntu például jó összehasonlítást adhat. Évek óta rendszeresen használom médialejátszóként, Nathalie laptopján is az fut, mégis szinte minden egyes alkalommal ha valami beállítást keresek, végig kell néznem a System alatt, hogy az aktuális pont vajon a Preferences vagy az Administration menüben van. Komolyan, én semmi logikát nem találtam abban, hogy miért van mondjuk a Startup Applications és a Windows a Preferences alatt, míg az NVIDIA X Server Settings és a Login Screen az Administrationben. Mindegy, nem az Ubunturól szól ez a cikk.

Öröm, hogy csomó mindenre jött program az oprendszerrel együtt, és itt nem is az iLife csomagra gondolok, hanem olyan apróságokra, mint például az Irfanview helyett nekem tökéletesen megfelelő Preview, a ColorCop helyett DigitalColor Meter, a Launchy helyett Spotlight, és biztos van még egy csomó ilyen. Apropó Spotlight, ez is egy szép példa a teljes integráltságra: gyönyörűen indexeli a használt programok és dokumentumok mellett a telepített szótárakat és a Safariban meglátogatott oldalakat is.

A virtualizáció is prímán megy, fut szinte mindig egy XP ablakban, mert azért Internet Explorerre szükségem van a munkához, de ennyi, a dualboot szinte azonnal kiesett, mint opció. A végső teszt a fotóblogom frissítésénél volt, itt használtam a legbonyolultabb összeállítást Windows alatt. A teljes folyamat úgy nézett ki, hogy:

1. Lightroomban egy export folyamat végén indult automatikusan egy kis freeware
2. Ez a program (sajnos nem emlékszem a nevére) előre letárolt jelszóval OK-ra feltöltötte az elkészült képet FTP-n
3. A kész képet paraméterként átadva egy saját Perl scriptnek az a vágólapra tette a fotó EXIF adatait, amit aztán a weboldalon használtam fel (a jelenlegi blogmotorom nem képes erre automatikusan, de így nem is olyan égető)

Ehhez képest egy bő óra bütykölés után ugyanez így néz ki OS X-en:

1. Lightroomban az export folyamat végén ez a parancs van:
scp {FILE} prohost:/home/bp/public_html/images/; /Users/eszpee/Pictures/bp/exif.pl {FILE}

És kész. Az egészhez egy "Run any command" plugin kellett csak, és a vágólaphasználat miatt minimálisan módosítani a scriptemet, a Perl és az scp az oprendszer része, ráadásul jelszavakat se kellett sehova beirogassak, mert a szintén OS-szintű kulcskezelés megoldotta ezt helyettem. Nyilván meg lehetett volna ezt Windows alatt is csinálni, de biztos nem ilyen kevés extra komponenssel.

Abbahagyom, mert már így is elég hosszú lett a cikk, és egyébként is még mézeshetek vannak, ez értelemszerűen torzítja az ember ítélőképességét. Azért így is vannak már dolgok, amik nem nagyon tetszenek, ezekről majd legközelebb írok, addig viszont egyelőre úgy tűnik, ha van valami, amit megbántam a váltással kapcsolatban, az csak az, hogy ennyit vártam vele.

eszpee cikke a Kispadon, 2009. november 11. szerda

Pihent agyú programozók találmánya ez a hibakeresési folyamat érzékelhetőbbé tételére szolgáló készülék, amely egy automatikus kódanalizátorral van összeköttetésben, és kellemetlen szaggal árasztja el a helyiséget, ha valami nagyobb disznóságra bukkan a forráskódban. A "büdös hiba" elhárítását kellemes szag eregetésével jutalmazza. A kérdés csak az, hogyan döntik el, hogy melyik szag kellemes és melyik nem?

stsmork cikke a Kispadon, 2009. november 2. hétfő

Nem hiszem el, hogy Steve Jobs mája cserélhető, de az iPhone-om akksija nem.

(Forrás: "egy blogger", Szántai Gábor idézetében a Facebookon.)

ervin cikke a Kispadon, 2009. október 29. csütörtök

Ennyi volt, a web legalapabb, legklasszikusabb, első és megkerülhetetlen ingyenoldal-tárolója ma végleg bezár. Az xkcd ünnepi designnal emlékezik, és igaza van, muszáj emlékeztetni, mert biztos vagyok benne, hogy a Kispadnak is akad olvasója, aki most vakargatja a fejét, hogy Geocities, hát az meg mi. Nekem viszont valamikor '96 környékén leginkább egyet jelentett a webbel a geocitieses rajongói oldalakról képsoronként kivárt együttesfotók flopira mentegetése. Arra emlékszik még valaki, amikor vagy egy évtizede óriási botrány volt abból, hogy elkezdték "vízjelezni" a náluk hostolt oldalakat? Mindenesetre ennek akkor most végleg vége, igazából csodálom, hogy eddig húzta. Remélem az Internet Archive még időben kezdett menteni, hogy unokáink is láthassanak 3D pörgő halálfejet meg földgömböt kerülgető borítékot.

eszpee cikke a Kispadon, 2009. október 26. hétfő

Töredelmesen bevallom, hogy dunsztom sincs, miért jó a Twitter, már ugye azon túl, ha az embernek véletlenül rengeteg felesleges szabadideje lenne, amit máshogyan nem tudna agyonütni. Ugyanígy közelítettem a Yammerhez is, ami gyakorlatilag egy Twitter-klón, céges felhasználókra kihegyezve. (Hasonlóan ahhoz, ahogy a Linked-In is a Facebook féltestvére.)

Munkatársaim unszolására regisztráltam magam, felraktam a FireFox bővítményt, és időnként ránéztem, hogy van-e benne valami érdekes. Persze sose volt, így cirka egy hét múlva szépen le is töröltem a gépemről.

A napi egyszeri összefoglaló e-mailek azonban továbbra is jönnek, benne tételesen felsorolva, hogy aznap melyik munkatársam mit jammerolt. Egyszer kinyitottam egy ilyen levelet, végigfutottam a tartalmát, és a sok szemét között rábukkantam egy érdekes linkre. Aztán másnap megint egyre. Következő nap semmire, de az azután következő nap megint egyre. Így gyakorlatilag egyetlen e-mail gyors átfutásával eljutnak hozzám olyan linkek, amelyeket hasznosnak és érdekesnek találok, és amelyekre másképp nem akadtam volna rá.

Lehet, hogy megvilágosodtam?

stsmork cikke a Kispadon, 2009. október 12. hétfő

Szelíd jobb kanyart vesz a Duna Batinánál; a bal parton üdülőtelep van, halászcsárda, a túloldalon szocreál háborús emlékmű a part menti magaslat tetején. Kárókatonák, sirályok, szürkegémek és orvhalászok birodalma ez, de időnként felbukkan egy-egy lomha uszály, vagy turistákat szállító sétahajó is.

A festői tájban, mindjárt a csárda mellett, egy szerény megjelenésű ipari műemlékre bukkan a figyelmes utazó. Ez a Ferenc József-zsilip, Európa első nagyobb lélegzetű betonépítménye, amelyet egy magyar mérnök tervezett és épített, még a tizenkilencedik század közepén.

Ugrás a nagyobb méretű térképre

A Duna-Tisza-Duna csatorna egyik mellékága torkollik itt a Dunába, evégett létesült a zsilip is ide.

1856 - az építés éve - iszonyat régen volt, gondoljunk csak bele, hogy ekkor nem hogy teherautó, de még használható bicikli sem volt. Ja, és cementet se lehetett kapni a bezdáni TÜZÉP-telepen. Ilyen körülmények között megépíteni egy 19 ezer (!) köbméter betont magába foglaló zsilipet nem mindennapi felkészültséget és elszántságot igényelt. Mihálik Jánosnak, úgy látszik, megvolt mind a kettő.

Így néz ki ma a zsilip. Az épület és a futódaru (és talán a zsilipkapuk is) modern kiegészítések, maga a zsilipkamra eredeti.

Azzal kezdte, hogy saját maga cementet égetett. Aztán az épülő zsilip mellé felépített egy betonkeverő üzemet. A kétezer négyzetméteres munkagödör szárazon tartása lehetetlen feladat volt, ezért a zsilip alapozását víz alatti betonozással végezték. Ehhez nyitható aljú süllyesztőszekrényeket alkalmaztak, amelyeket megtöltöttek friss betonnal, leeresztettek a munkagödör fenekére, majd - a beton megszilárdulása után - kiemeltek. A 2,5 méter hosszú, 80 centi széles és ugyanilyen magas szekrénybe 1,7 köbméter beton fért be, a betonkeverő üzemet is eleve úgy tervezték, hogy egyszerre pont ennyi betont tudott megkeverni. Minden mindennel illeszkedett, s hogy ennek az előnyeit a végletekig kihasználják, az építkezés éjjel-nappal folyt, kilencven napon át. Vegyük észre, hogy 1856-ban Thomas Edison kilencéves volt, és még csaknem harminc évnek kell eltelnie, mire feltalálja majd a villanykörtét. Fogalmam sincs, hogy az építkezésen mivel világítottak éjjelente, bár elektromos ívlámpa már létezett, de azt is csak vagy tíz évvel korábban találták fel.

Mihálik az építkezés tapasztalatairól később szakkönyvet is írt, Praktische Anleitung zum
Beton-Bau nach eigenen Versuchen und Erfarungen címmel, amely két kiadást is megért.

Ennyi maradt mára a betonkeverű üzem épületéből.

A beton műtárgy úttörő szerepéről egy szerb nyelvű tábla emlékezik meg a zsilipkamra falán:

Ez a szerkezet - az első ilyen jellegű betonobjektum Európában - 1856-ban épült és száz évig működött. A bácskai vízrendszerben játszott szerepe az elmúlt száz évben óriási volt, és még nagyobb lesz az új Jugoszlávia szocialista iparának kiépítésében.

A Ferenc-József zsilip építésének történetéről érdekes és meglepően részletes cikket olvashatunk a Műszaki Szemle című folyóirat 2001-es évfolyamában. Egyébként, ha megnézzük, hogy ki a cikk szerzője (dr. Mihalik András), akkor akár az is elképzelhető, hogy ennek családi okai vannak.

stsmork cikke a Kispadon, 2009. augusztus 29. szombat

Szóban - meg talán írásban is - mindig szívesen hangoztattam, hogy mennyire fölösleges dolog külön mp3-lejátszót (meg órát, PDA-t és egyéb specializált kütyüket) tartani a mai, mindent tudó mobiltelefonok korában. Mármint idáig. Most jött el az ideje, hogy megérdemelt magyarázkodásra szoruljak, hiszen a legutóbbi kütyü-beszerzésem éppenséggel egy mp3-lejátszó volt.

Azzal kezdem, hogy leszögezem: elméletben továbbra is rendíthetetlen híve vagyok az integrált eszközhasználatnak. Továbbra is remek ötlet a pontos idő megtekintésétől a telefonáláson át az e-mailezésig, könyvolvasásig, internetezésig és zenehallgatásig mindent egyetlen kütyüről intézni.

Az utópiák tragédiája azonban gyakran az, hogy megpróbálják megvalósítani őket. Elméletben ugye a "mindenki képessége szerint, mindenkinek szüksége szerint" mottó is hibátlanul hangzott, aztán mára már tudjuk, hova vezetett az elv átültetése a gyakorlatba.

A saját példámra visszatérve, fokozatosan jöttem rá arra, hogy a mobiltelefon gyakorlati kizárólagossága sem feltétlenül bölcs dolog. Való igaz ugyan, szinte mindent el tudok vele intézni, amit szeretnék, viszont mindent kevésbé kényelmesen, mintha céleszközöm lenne rá. Van, ahol ez a kényelmetlenség vállalható kompromisszum - például a mail és a feedek gyors átolvasásakor semmi bajom vele -, viszont van, ahol érdemesebb sutba dobni az elveket, és ez utóbbinak remek példája a zenehallgatás.

SonyEricsson telefonom van. Ez a márka viszonylag erős zenében, annak ellenére, hogy a cég a modelljei többségén - vélhetően szándékosan - lebutítja a funkciók egy részét, hogy ne legyenek konkurenciái egymásnak: például az elsősorban zenére pozícionált "Walkman" telefonokon gyalázatos a fényképezőgép, a jó kamerás gépeken meg izomszegény a zenei szolgáltatás. Arra azonban csak fokozatosan jöttem rá, hogy még a zenés telefonok is mennyire gyengén muzsikálnak egy dedikált lejátszóhoz képest.

A több eszköz ellen szóló érvem volt annak idején a méret is: minek több dolgot cipelni. Ez azonban csak akkor áll meg, ha az ember valami batárral, mondjuk nagy iPoddal vagy kazettás walkmannel, akar zenét hallgatni. Az egyszerű lejátszók viszont picinykék: mind méretben, mind tömegben észrevehetetlen többletet jelentenek.

Ha már ekkorát pálfordultam, akkor gyorsan azt is előadom, hogy milyen lejátszót érdemes venni, hátha ezt is kínosan újra kell majd gondolnom valamikor a jövőben. Nézzük hát sorban, mire célszerű odafigyelni:

- hangminőség: ez magától értetődik, bár mindenkinek más jelenti a jó hangzást. Nincs mese, próbálgatni kell, az a legbiztosabb módszer; vagy ha az nem megy, akkor olvassatok sok értékelést a weben. De ne túl sokat, és lehetőleg azt se fanboyoktól. (Külön kérdés a fülhallgató: az ember azt hinné, hogy ilyen miniatűr hangszóróknál nem lehet nagy különbség a különféle termékek között, aztán meglepődik, amikor kipróbálja őket. Persze a fülhallgató a lejátszótól függetlenül cserélhető.)
- kapacitás: talán pontosabb, ha azt mondom, bővíthetőség, mert szerintem az a kulcsszó. A batár lejátszókban sokszor van elég memória, de őket a méretük miatt már eleve kiejtettük a versenyből. A mai kis lejátszókra jellemző 2-4 GB hely viszont nagyon gyorsan betelik. Innen származik az első alaptörvényem: csak olyan lejátszót vegyetek, ami befogad (és rendesen támogat is!) külső memóriakártyát. Ez tipikusan SD mini formátumú szokott lenni, és tessék odafigyelni: olyan lejátszó kell, ami támogatja az újabb, SDHC nevű formátumot is, ami már 16GB kapacitásnál tart, és nyilván lesz az még több is. Mindez közmagyarra fordítva azt jelenti, hogy a külső kártyával is használható lejátszót nem kell kidobni, amikor túl szűkössé vált, hanem viszonylag szabadon lehet bővíteni, továbbá a kártyával együtt a zenéinket is még könnyebben átvihetjük más lejátszókra, ha éppen arra lenne szükség.
- szabványos fejhallgató-csatlakozó: a telefonomnál végtelenül bosszant, hogy az egyedi csatlakozó miatt nem tudok beletenni másik fejhallgatót, csak olyat, amit szintén tőlük veszek, holott azok nem annyira jók. Persze sok márkához lehet ügyes kínai átalakítókat szerezni, de hát ne kényszerüljünk már bohóckodásra csak azért, mert a telefonunk zsugori gyártója több bőrt akar rólunk lehúzni. A telefonok kisebbsége, viszont az mp3-lejátszók döntő többsége sima jack dugós fejhallgatókkal használható, ahol ez a probléma nem fordulhat elő.
- további szempontok. A következők engem ugyan nem hoznak lázba, de úgy tapasztalom, hogy másokat igen: kivehető/cserélhető akkumulátor, flash/videó lejátszása, valamint szinkronizálhatóság a számítógéppel. Miért is ne, ha valakinek épp ezek a funkciók kellenek.

Összefoglalásképpen: azért döntöttem úgy, hogy a telefonomhoz képest jó ötlet a külön mp3-lejátszó, mert pici, célzottan okos, kezelhetőségben és hangminőségben agyonveri a telefont, sokkal több zene fér rá, valamint hallgathatom a profi fejhallgatómmal meg ráköthetem a PC-hangfalaimra is - úgyhogy tényleg mobillá tette a zenehallgatásomat.

A végére hagytam a márka és a típus bemutatását, mert az tulajdonképpen mellékes, már ha nem Apple-hívő az ember. Én egy Sansa Fuze lejátszó és egy 8GB-os memóriakártya kombinációjában találtam meg az aktuális boldogságot, összesen 60 dolláros áron, de a márkaháborút megelőzendő máris hozzáteszem: feltehetően több hasonlóan jó megoldás létezik.

ervin cikke a Kispadon, 2009. augusztus 25. kedd

Szimbolikus jelentősége van annak, hogy a széndioxid-kibocsátás csökkentésének lehetséges módjaival foglalkozó konferencia éppen abban a városban ült össze, ahonnan az egész ipari forradalom elindult. Ötletekben nincs hiány, a Guardian a legjobb húszat külön is kigyűjtötte, és az olvasók szavazhatnak, hogy melyiket találják a legjobbnak.

Én a magam részéről arra a házi áramfejlsztő készülékre szavazok, amelyik földgázból csinál áramot, melléktermékként pedig meleg vizet. Ma a villamosenergia-termelés közben keletkezett hulladékhő (kevés kivételtől eltekintve) az erőmű hűtőtornyában végzi, ez a herkentyű nem csak ezt a veszteséget küszöbölné ki, hanem a szállítási költségeket is. Az egész szerkezet akkora, mint egy mosogatógép, és háromezer angol fontból előállítható. Mondjuk nálunk tuti, hogy beperelne az ELMŰ, ha otthonra vennék egy ilyet, merthogy rontom az üzletüket.

A többi ötlet is jó, például azé a pszichológusé, aki szerint először az emberek gondolkodását kell megváltoztatni (erre vannak bevált módszerek), a többi - életmódváltozás, környezettudatosság - már magától is menni fog. Hatékonyabb, mint a házi villanyerőmű, és nem is foglal annyi helyet, mint egy mosogatógép.

A környezetbarát technológiáknak egyébként nagy múltjuk van, a képeket böngészve meglepődtem, amikor Edisont egy elekromos autó mellett láttam. Persze egyenáram hajtotta az autót, gondolom.

stsmork cikke a Kispadon, 2009. július 13. hétfő

Nem vagyok a fapados légitársaságok nagy barátja, főleg azt nem szeretem, ahogy folyton ravaszkodnak valamit, hogy a gyanútlan utazó zsebéből újabb dollárokat és eurókat húzzanak ki, de egyvalamit tényleg sokkal jobban csinának, mint a „hagyományos légitársaságok": az utasok beszállítását a repülőgépbe. Persze könnyű nekik, nincs előzetes helyfoglalás, így a gép hátsó ajtaját is ki tudják nyitni, mindjárt feleannyi idő kell a beszálláshoz, és az utasoknak se kell keresgélniük, hogy hová szól a jegyük, hanem leülhetnek az első szabad helyre.

A helyfoglalást is biztosító légitársaságok általában úgy oldják meg ezt a problémát, hogy több időt hagynak a beszállásra. Tengerentúli járatoknál van úgy, hogy már negyven perccel az indulás előtt elkezdik terelgetni a népet. Az is gyakori, hogy ülésszám szerint szólítják az utasokat; először azokat engedik fel, akiknek gép hátuljába szól a jegyük, aztán a gép közepén ülőket, és így tovább. Magától értetődik, hogy ez gyorsabb, mintha tetszés szerinti sorrendben engednénk fel az embereket. Pedig a látszat csal, a „hátul ülők először" beszállási stratégia nem csak hogy rosszabb, mint a véletlenszerű beszállítás, de ez a második legrosszabb stratégia, amit egyáltalán ki lehet találni. Ennél csak az tart tovább, ha a gép elején ülőket engedjük fel először, utánuk a középen lévőket és utoljára a hátsó sorok utasait.

Számítógéppel könnyűszerrel szimulálhatjuk az utasok viselkedését, esetleg olyasmiket is figyelembe véve, hogy az emberek bizonyos százaléka hatalmas koffert visz magával a fedélzetre „kabincsomag" álnév alatt, és hosszú perceket kínlódik, mire sikerül begyömöszölnie azt a poggyásztartóba, várakozásra kényszerítve ezzel a többieket. A vizsgálatokból az derül ki, hogy az a légitársaság cselekszik okosan, amelyik először az ablaknál ülőket engedi fel, aztán a középső oszlopokban (és nem sorokban!) ülőket, végül pedig a folyosó mellettieket. A másik jó stratégia, hogy először a gép egyik oldalán ülőket szállítjuk be, s utánuk a másik oldalt.

Minderről magunk is meggyőződhetünk, ha megnézzük a szimulációról készült videókat. Az oldal alján felsorolt referenciákból kitűnik, hogy ez komoly kutatási téma, nem csak valami unatkozó geek ötlete. A gyakorlatban mégse próbálkozzunk vele, hogy a beszállítást végző személyzetet felvilágosítsuk az optimális stratégiát illetően. Nem tennénk szert túl nagy népszerűségre.

stsmork cikke a Kispadon, 2009. július 6. hétfő