Kispad

Kispad: közös blog
4230 cikk, 53885 hozzászólás
Szerzők | Tudnivalók | Feedek


Visa run

Ervin cikke a TWIO rovatból, 2005. január 10. hétfő, 22:14 | 9 hozzászólás

Mi a közös a Baliról Kelet-Timor felé hajózó holland egyetemistában, a La Paz-Lima buszjáraton zötykölődő amatőr drogcsempészben, illetve bennem, aki indiai barátomat fuvarozom éjnek idején egy kihalt sztrádán a román határ felé? Nos az, hogy mindannyian a TWIO rovat soron következő szócikkét illusztráljuk.

A visa run a modern kor kifejezése; azon koré, amelyben a szédítő fejlődés elért odáig, hogy bármilyen élőlény szabadabban mozoghat a földtekén, mint az ember. A mi szabadságunkat gondosan meghúzott határok, és az ezeket megtámogató, idomtalan bürokrácia hivatott hatásosan korlátozni - a saját magunk jóvoltából.

Visa runnak azt a teljességgel értelmetlen cselekedetet nevezzük, amikor valaki egy adott országot azzal a kizárólagos céllal hagy el, hogy oda rögvest visszatérhessen. A futás legjobb esetben csak a határig tart, ahol a külső oldalon történő pecsételés után akár azonnal vissza is fordulhat az illető, ha van elég vér a pucájában. Minősített esetben azonban az elhagyott ország legközelebbi külföldi követségéig kell eljutni, ahol megigényelhető az újabb vízum, amelynek birtokában ismét visszatérhetünk.

Nézzünk egyet a beharangozóban említett példák közül, véletlenszerűen mondjuk az utolsót. Kedves barátomnak, aki egyébként a magyar állam által is teljességgel elismert és támogatott, legális üzleti céllal tartózkodik kies hazánkban, egy ronda téli nap délutánján eszébe ötlik, hogy aznap jár le a vízuma. Amivel egyébként többször is beléphet hozzánk - csak éppen előírjuk neki, hogy ehhez időnként ki kell mennie. Ebben az eljárásban sok értelmes gondolat van elrejtve.

Eltelik két óra, és az autóban ülünk. Szlovákia lenne a logikus célpont, ám ahhoz, hogy tőlünk ki tudjon lépni valaki, valahová máshová be kell lépnie, legalábbis a földi határok esetében. Ráadásul barátunknak május 1. óta az egész EU-t el kell hagynia, és célszerűen olyan hely irányában, ahová be is engedik: marad tehát Románia. Még négy óra és a határon vagyunk. Ahhoz nincs elég arcunk, hogy a túloldalon a pecsét után kézifékkel forduljunk, és máris jöjjünk visszafelé. El kell tehát majd mennünk a következő átkelőhelyig, és ott újra belépni Magyarországra.

Közben a magyar őrablak elé érünk, ahol az akkumulátor minden előzmény nélkül felmondja a szolgálatot. Pánikszerű ötlettel még betolom az autót a semleges zónába, nehogy visszafordítsanak bennünket. Szerencsésen kizsilipelünk, majd a félreállított autóhoz lépünk, és valami segítő jármű után nézünk. Hamarosan megállapítjuk, hogy előérzetünk nem csalt. Elvégre azért jöttünk errefelé, nehogy Ártándnál beleszaladjunk az ünnep előtti kavalkádba. Bölcsen döntöttünk: erre valóban nem jár a madár se. A szolgálatos határőröknek pedig még autója sincs, nemhogy bikakábele.

Sebaj, nekünk át kell jutni Romániába. Nekilátunk áttolni a kocsit a szomszédos országba, majd csak lesz valami. Utunk egy kies fasoron keresztül vezet, az idő friss így lehúzott ablakkal, pláne kívülről. A túlvégen észrevesznek bennünket, és mire odaérünk, az összes határőr ott áll tágra nyitott szájjal, bár nem mindegyik röhög.

- Hova mennek?
- Bukarestbe - vállaljuk be acélos hangon a lehetetlent, mert barátomnak oda szól a hivatalos meghívója.

Most már mindegyik röhög.

Mi pedig ezt használjuk ki: villámgyorsan leadminisztráltatjuk magunkat, majd közvetlenül a bódé mögött, egészen pontosan - leléptem - négy és fél méterre Románián belül, ismét leállítjuk a járművet. Várunk, közben megpróbálunk úgy tenni, mintha élveznénk a román vicceket. Meteorológai képtelenség, de a határ onnansó oldalán 10 fokkal hidegebb van. Végre aztán elhangzik a várva várt kérdés:

- Nem akartok inkább visszamenni?

Hadd tegezzenek, nem érdekes: fő, hogy megvan az ürügyünk. Ebben a pillanatban ér át a határon egy erdélyi magyar kompánia, akik két autóból is kiszedik az akkumulátort, hogy a miénket életre keltsék. Onnantól nem merem leállítani a motort, fordulunk is vissza. A magyar bemeneti oldalon a vámos nem érti a történetet:

- De egyáltalán semmit nem vettek? Még cigit se a vámmentesben?

Amikor elmondom, hogy inkább nem állítanám le a motort, mert örülök, hogy megy és összesen négy és fél métert voltunk Romániában, akkor ferdén néz rám és átkutatja a kocsit. Ám végül mindenki rendes velünk, és elindulunk hazafelé. Útközben döbbenünk rá, hogy ez volt a létező legtökéletesebb megoldás: a minimális időt és távolságot töltöttük odaát, azonnal visszajöttünk ugyanott, ahol kimentünk, és mindezt úgy, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy ezt netán alantas szándékkal tettük volna. Tuti, hogy sose tudtuk volna ezt így megtervezni. A tervezett reggel helyett már hajnal közepére hazaérünk.

Hát ez a visa run. Az akkumulátor persze azóta is tökéletesen működik, mintha kicserélték volna - de nem érdekel, holnap lesz a napja, hogy ki is fogom.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Eddigi hozzászólások (9)

1

stsmork, 2005. január 10. hétfő, 23:04 (#)

Érdekes, hogy ez az egész útlevéllel és vízummal való szopatás egészen újkeletű: Stefan Zweig írja az önéletrajzában, hogy ő az első világháború előtti években beutazta az egész világot úgy, hogy nemhogy útlevele nem volt, de még csak nem is látott útlevelet. (Bemondásra elhitték neki, hogy ő kicsoda és honnan jött.)

2

ses, 2005. január 11. kedd, 00:26 (#)

Pont ez az. Szégyenszemre nem tudom, József Attiláról vagy Adyról mesélik-e, hogy Pesten felült a vonatra, Párizsban leszállt, és eközben nem kellett útlevélről gondolkodnia. Mondjuk, ezt lassan megint elérjük. Ahogy Pest és Vác között is ugyanannyi ideig tart a vonatút, mint a legelején.

3

Gr0, 2005. január 11. kedd, 01:51 (#)

ses,
tom, hogy oltárira OFF, dde ezt a határátkeléses sztorit szeretettel várjuk a Beégésemben, tudod, miről van szó :)

Gr0

4

Gr0, 2005. január 11. kedd, 01:55 (#)

Nekem meg annak a finn írónak a neve nem jut eszembe, aki anno Nobel-díjat kapott, és a határon nem akarták átendgedni - még odafelé, a díjátadásra - mert valami gond volt az útlevelével.

Gr0

5

eszpee, 2005. január 11. kedd, 07:47 (#)

Klasszikus még az, ahogy a Buena Vista Social Club nem mehetett el átvenni a Grammy(? - ebben nem vagyok biztos) díját, mert biztos ami biztos, nem engedték be a füstösképű potenciális feketemunkásokat az USÁba...

6

monika, 2005. január 11. kedd, 10:07 (#)

Bezzeg az Anschluss után, amikor Zweiget az Ausztriában aktuális hatalom nagy előszeretettel rakta volna vagonba, neki Londonban mint ellenséges német állampolgárnak kellett időnként a rendőrségen jelentkeznie. Jó, mi?

7

ioco, 2005. január 13. csütörtök, 10:45 (#)

Én nem tudok semmit a híres emberekről, de egy ledöglés után még nem érdemes kicserélni az akksit... az enyem is lefáradt másfél éve egyszer, akkor feltöltöttem, azóta is vígan indít.
Inkább a töltést nézesd meg, meg a sarukat pucold le.
Bocs, ha mindezen túl vagy már.

8

ses, 2005. január 13. csütörtök, 12:15 (#)

Én már mindenen túl vagyok... :) de köszi a megjegyzést, és persze általános értelemben igazad van. Viszont speciel ez az akksi igazi német darab, olyan, mint némelyik Siemens mobiltelefon: nem panaszkodik, nem sípol, nem figyelmeztet, hogy fogytán az ereje, hanem összeszorított foggal dolgozik a végkimerülésig, aztán az igazság pillanatában összeesik és meghal.

9

ioco, 2005. január 17. hétfő, 15:11 (#)

ebből jó vagyok egyébként, az általános esetekben igazam van, de ezeket az általános esetben helytálló igazságokat hangoztatom a speciális esetekben is (ilyen az esetek 99%-a)


Hozzászólsz?

Igen

Hozzászólást csak névvel együtt fogadunk el. Ha linket írsz be, akkor előtte és utána hagyj egy szóközt, főleg akkor, ha zárójelbe teszed.


Az oldal tetejére | Szerzők, tudnivalók, feedek | sesblog és Kispad © 2003-2010 ervin, eszpee, stsmork