Boiler room

Orosz Péter cikke a TWIO rovatból, 2006. június 22. csütörtök, 09:06 | 8 hozzászólás

Larry Altman vagyok. Larry Altman Genfből. És van egy visszautasíthatatlan ajánlatom. Mikor jó vásárolni, amikor fent van a tőzsde vagy amikor lent van? Nalátja! Kipp-kopp, a lehetőség kopogtat az ajtón. Hallja?

Larry Altman a világ legnagyobb lúzere, de a cipője, az mindig fényes.

Larry Altman egy boiler roomban dolgozik.

2002 nyara volt, épp elkezdtem szelektív szerotonin-visszavétel gátlókat és benzodiazepineket szedni blikkdiagnózisra, a munkahelyemet meg utolérte a dotkombukta indította dominósor és csendben összedőlt. Finoman, mint egy fenyő amit lehúz a hó. A főnököm felhívott, hogy az iroda hazaköltözik hibernálni a garázsába. Persze elég jel volt, ha már a heti egy napra, havi 400 dollárért alkalmazott kelet-európai srácra is elfogyott a pénz. Munka kellett.

Találtam egy hirdetést, felhívtam őket, kaptam is egy interjút. Judith vagyok, mondta a hang a telefonban eltúlzott brit akcentussal, délután négy, West Point Business Center.

Előtte elmentem fodrászhoz és csináltattam valami hátrafésült szélfúttát feketére festve. Aztán töltöttem ki a papírokat az interjú előtt és belenéztem az irodaház falitükrébe, a korábbi film elszakadt. Tabula rasa.

– Olyan ez a munka, mint a Boiler Room? – kérdeztem Judith-tól.

– Olyasmi, csak igazi – felelte.

A Boiler Room egy film amit előtte láttam. Giovanni Ribisi játssza a főszerepet, Ben Affleck pedig mellékszereplőként végigcsúsztatja a Ferrarija kulcsát egy tárgyalóasztalon. A boiler room a legalitás határán imbolygó, azon általában áteső brókercégek neve angolul. A film egy ilyen cégről szól, én pedig két héttel később junior account executive lettem valós másában, a Livingstone Asset Managementben.

Ettől nagyon felcsillant a szemem. Már amennyire pszichoaktív szerek kombinációja alatt fel tud csillanni egy szem. Mert ekkoriban bróker akartam lenni, nadrágtartóban járni és fánkot reggelizni hajnali ötkor. Egy hét alatt bárki bróker lehet. Ültem a nagyok mellett, David Cross és Wesley Taylor asztala között, és figyeltem.

Wesley legenda volt. Egy nap 8-10 leadet is tudott gyártani. A lead volt a teljesítmény mértékegysége, olyan embert jelentett, akinek van befektetendő pénze és aki a hideghívás után beleegyezett, hogy egy bróker visszahívja konkrét ajánlattal.

Wesley a sarokban ült és vehemensen telefonált. Sose ült le, az asztalon kopogtatta a lehetőséget, kipp-kopp, mondta, és vigyorgott. Négy nappal később már elő is léptették teljes brókerré (account executive). Greed is good. Naná, hogy good.

A feladat rémesen egyszerű volt. Bementem délután ötre, előtte hajlakkal és gyorsan polimerizálódó rózsaszín vaxszal hátraragasztottam a hajam, kaptam egy telefont és egy kinyomtatott listát angol kisvállalkozásokról. Este fél tízig telefonálni kellett. Hi, this is Larry Altman calling from Geneva, Switzerland, utána a cubicle falára tűzött hívószkript.

Sure you have money. Only children have no money.

Semmi mást nem gyűlölök jobban a világon, mint telefonálni, de a BMW Z3-akat talán ingyen adják? A titánból készült Nokia telefonokat talán ingyen adják? Nem és nem.

Let me brief you on this exclusive offer.

Greed is good, és én csak egyetérteni tudtam. Ingeket vasaltam, vettem egy új pár cipőt, nadrágtartógombokat varrtam. Az elegancia jóbarát.

Az nem zavart, hogy képtelen vagyok telefonálni. Hogy a vonal másik végén egy idegen ember lesz, akit én zavarni fogok és el akarok majd adni neki valamit, ami értéktelen. Hi, this is Larry Altman calling. Gyakoroltam a tükör előtt.

Ha mosolyogsz, a hangod is mosolyog a telefonban.

Három hét után összejött az első leadem. A pénzzé alakított leadek után egy százalék volt a jutalék. Mindenki azon dolgozott, hogy teljes brókerré léptessék elő. Ők már tíz százalékot kaptak. Néhány tízezer dolláros üzletekből. Az első lead volt az isteni fény, gyönyörű és drága dolgok szivárványa nyílt a horizonton, még Randall, az irodaablakban tartott harmatfüvem is hajtott egy új szárat.

Napi száz hívás helyett csináltam úgy tizenötöt, maximum, mindegyik előtt perklórsavvá szorongtam a belszerveimet. Én voltam a legrosszabb junior account executive a világon. De mindenbe bele lehet lendülni, bele bele bele. A negyedik hét környékén a felírt gyógyszereimet hamisreceptes Xanara cseréltem. Xanaxon, belülről nézve, jeget lehet eladni pingvineknek. Faltam, mint a franciadrazsét, néhány nap elveszett.

No great loss.

Körülöttem emberek léptek elő vagy hagyták ott az egész céget, én időnként veszekedtem a tüskés hajú német irodavezetővel, Ingoval. Nem voltam elég hatékony. It's a numbers game, mondta, több hívás, több lead. Nyilván. A műszak elején Ingo mindig elővett egy ötezrest és az előző nap leadbajnoka kezébe nyomta.

Greed is good, gondoltam. This is Larry Altman, nyomtattam egy csöppet túlszaturált fotóm fölé, Larry Altman nem bénázik mert céljai vannak, írtam alá, Larry Altman nem kér elnézést, folytattam, Larry Altman akkor is tudja az ABC-t, ha az éjszaka közepén rázzák fel.

ABC, mint Always Be Closing.

Időnként előadásokat kellett tartani, amik közelebb vitték az embereket a karaktereikhez. Lydia Taylor, Steve Haisley, Andrew Baker, Bridget Crystal, Maggie Rylie, Lily Lowe, ezek voltunk mi, és senki nem nevette el magát. Nekem az volt a feladatom, hogy Genfről beszéljek tíz percig. Felvettem a CEREAL KILLER pólómat az ingem alá, elkezdtem beszélni színes érdektelenségekről, aztán levettem az ingem, elővettem a táskámból egy műanyag Uzit, körbelőttem a teremben és azt mondtam: Genfben még a terroristák is otthon érzik magukat! És nevettem. Megtapsoltak. Ingo pedig azt mondta: "In my office, now."

Aztán Ingo eltűnt, jött helyette egy barátságos indiai, Aravind Bremanandam. Ez már a hetedik hét környékén volt, csináltam összesen talán tíz leadet, a pszichoaktív koktélom lítiummal és valami antipszichotikummal kiegészítve öt tagúvá bővült. Terveztem hozzájuk Excel-táblát meg szinkronizáló eventeket. A világ vízágy lett tőlük, oszloptól oszlopig úszva tudtam csak gyalogolni, de a munka nem állt meg. A végén már én se ültem le négy és fél óráig, lenyomtam vagy nyolcvan hívást, gesztikulálva, vigyorogva, ugrálva, amiből egy sem lett lead. A nap végén kirúgtak.

Hogy voltak-e morális aggályaim? Nem voltak. A drogkoktélt a szemétbe szórtam, ipari mennyiségű Xanaxra cseréltem.

A kevesebb néha több.

Pedig már ekkor is fent volt a Guardian üzleti tippek rovatában, amiből később cikk lett, hogy a Livingstone Asset Management egy Budapestről működő boiler room, aminek az emberei vicces álneveken azt hazudják, hogy Genfből hívnak. És hogy a tőzsdére vezetés előtt akciós áron kínált részvények igazából annyit sem érnek, mint a légypapír. Egy évvel később a PSZÁF-ig is eljutott, lett belőle felgöngyölítés, meg néhány hír, meg egy interjú Larry Altmannel, a világ legnagyobb lúzerével, az alkalmatlan álbrókerrel. Larry egy esernyőt nem tudna eladni Delhiben a monszun idején. De a cipője, az mindig ragyog.

A Larry Altman-interjú alatt is ez volt rajtam. Csinos cipő. Fényes fekete. Szépen is kopog.

Kipp-kopp.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (8)