Csőrvillám

stsmork cikke a TWIO rovatból, 2009. április 27. hétfő, 09:58 | 6 hozzászólás

Csordás Lajos írja a Népszabadság képmentő rovatában, egy hatvanas évekbeli forgalmi dugóról (hihetetlen, de már akkor is létezett már Budapesten ilyesmi) készült fényképet elemezve:

Annál jellemzőbb a ZIL mögötti busz, az Ikarus 620-as, amelyből 1959 és 1970 között 935 futott a BKV-nál. A hátrébb sorakozó öreg teherautók már nem felismerhetők nekem [...]

Izé...hol volt maga katona, Csordás elvtárs? A busz mögött harmadik a sorban egy Zil-157-es, népszerűbb nevén csőrös zil, becézve csőri, vagy másképp csőrvillám. Ez utóbbi név onnan ered, hogy a hat (vagy nyolc? nem emlékszem már pontosan) hengerből egy-kettőben mindig be volt sülve a gyertya, s az el nem égett üzemanyag alkalom adtán a kipufogócsőben robbant be, méteres lángot lövellve ki oldara (a cső vége ugyanis oldalra nézett, nem hátrafelé, ahogy a legtöbb teherautón szokás), húsz méteres körben halálra rémisztve mindenkit.

A nyolcvanas évek derekán a honvédség tüzérségi alakulatai még tele voltak ezekkel a kövületekkel, de hatalmas étvágyukra való tekintettel - a szóbeszéd szerint bekapott vagy 120 liter benzint százon - igyekeztek minél kevesebbet használni őket. Én szabályos röhögőgörcsöt kaptam, amikor a telephelyen először megláttam a lekerekített vezetőfülkéjüket meg az ormótlan, csőrszerű motorházukat. A motorháztető nem felfelé nyílt, mint más teherautóknál, hanem az oldalát lehetett felemelni és kitámasztani. A népnyelv "szárnyaknak" hívta ezeket az oldalsó ajtókat, amelyek nem mindig záródtak tökéletesen, és menet közben, ha a sofőr belehajtott egy kátyúba, az ajtók kinyíltak és fel-le ugráltak a rázkódástól. Erre mondták, hogy a csőri csapkod a szárnyaival.

Szegény csőriket utálták a sofőrök, nem csak mert kényesek voltak, nehezen indultak és gyakran lerohadtak, hanem mert nem volt szervókormányuk, ezért igencsak izzasztó munka volt tekerni a "babszervós" kormányt. Ha néha gyakorlatra mentünk velük, másnap reggelre az összes sofőrnek izomláza lett.

Hírhedten nehéz volt szelephézagot állítani a csőri motorján. Alul, a főtengely mellett volt a vezérműtengely, amely a motorblokk oldalán, rudakkal mozgatta a szelepeket. Ezeknek a rudaknak a hosszúságát állítva lehetett elvileg beállítani a szelephézagot, a probléma csak az, hogy ehhez a művelethez legalább három kéz kellett, egy átlagos autószerelőnek meg legfeljebb kettő van. Az egyik sofőr srác, civilben autószerelő, mesélte, hogy a szakközépiskola műhelyében egy öreg ZIL-157-es motorján kellett gyakorolniuk a szelephézag-állítást, ami olyan nagy kihívásnak bizonyult, hogy egyszer az egyik diák dühében kidobta az ablakot a csavarkulccsal.

Külön is meg kell még emlékeznem a csőri rugózásáról. Ez ugyanis nem volt neki, én legalább is nem vettem észre rajta. Egyszer a lőszerraktárból hajtottunk kifelé, és a kapuhoz érve a sofőr srác egy gondolattal hamarabb kezdte el tekerni a kormányt, minek köszönhetően a jobb első kerékkel valahogy ráment arra a földből kiálló kis fém bakra, aminek bezáráskor a kapu két szárnyát támasztják neki. Nem volt magas a bak, talán ha tíz centi, és nem is mentünk gyorsan, de szerencsétlenségemre a vezetűfülkében ültem, a sofőr mellett, pont a jobb első kerék felett. Arra lettem csak figyelmes, hogy a levegőben vagyok, a fejem hangosat koppan a fülke plafonján, és közben valaki azt mondja a számmal, hogy "akurvaéletbe!". De mire ezt végiggondoltam, már vissza is huppantam az ülésre. Tiszta szerencse, hogy riadó volt éppen, ezért mi rohambiliben ültünk a teherautóban, így semmi bajom se lett, de az esetre emlékszem azóta is, és eszembe is jut, ha néhanap meglátok egy-egy csőrös zilt valahol.

» Ugorj a hozzászóló ablakhoz

Megosztások Facebookon

Hozzászólások

Eddigi hozzászólások (6)